(megtartóztatási nap)
„A segítő szeretet mestere”
„Szeressük Istent, de a két kezünk munkája és arcunk verítéke árán!”
„Előbb szívünket kell önmagunktól megtisztítani, majd ezután Isten tölti azt be. Akkor maga Isten költözik be és cselekszik. Az alázat az, ami önmagunktól megszabadít, a szent alázat.”
Páli Szent Vincére, „a szegények atyjára”, a Misszióstársaság alapítójára emlékezik Egyházunk. A lazaristák néven is ismert szerzetesrend célja a falusi nép oktatása és a papság mélyreható képzése volt.
„…1649 január 14-én éjjel két lovas igyekezett ki PárizsbóLCsak nehezen sikerült kijutniok. Négy hónapja tartottak máraz úgynevezett fronde-zavargások Mazarin bíboros adópolitikája miatt.
Barikádok közt kellett menniök, s a polgárőröknem egyszer megállították őket. De amikor egyikükben amosolygó jó Vince tisztelendő urat, másikukban pedig lazarista titkárját ismerték föl, megsüvegelték őket s szó nélkültovább engedték. A városon kívül az áradó Szajna a hidat iselöntötte, de a 73 éves aggastyán Vince mégiscsak átgázoltrajta kísérőjével együtt, még ha bőrig áztak is.
A királyicsapatoktól körülzárt és szörnyű éhínségre kárhoztatottPárizsért ezt is elviselte. A nyomor enyhítése érdekébensaját elhatározásából ment Saint-Germain-be, ahová a párizsilázadás kényszerítette az udvart.
A királyi palotában tévesen azt gondolták. hogy a bűnbánó fölkelők megbízásából jött. Azonnal a kiskorú XIV. Lajosanyja, Osztrák Anna elé engedték.
„Asszonyom, kérdezteegyszerűen a régensnöt, igazságos-e, hogy éhhalállal pusztuljon el egymillió ember csak azért, hogy megbüntessenekhúsz vagy harminc bíínöst? Gondol-e azokra a rettenetesbajokra, amelyek a háború nyomában járnak? Ha Mazarinminiszter a zavarok főoka, kötelessége őt elejtenie, legalábbis egyidőre.”
Annak ajkáról hangzottak ez őszinte szavak, akinek karjai közt halt meg hat év előtt ebben a kastélybanAnna férje, XIII. Lajos. A királyné megígérte, hogy majdenged be élelmet a városba. Vince a mindenható miniszterrelis beszélt, s szava itt is nyilt és bátor volt, akárcsak amikornéhány éve Richelieu (1642) bíborosnak sírva könyörgött,hogy békével ajándékozza meg az országot.
Azt mondtaMazarinnek: „Engedjen Eminenciád az idő követelményeinek, vesse magát a hullámok közé, hogy lecsillapítsa a dühöngő tengert”.
Az udvar nem örült ennek a föllépésnek, a párizsiakmeg azt hitték, hogy Mazarinnek sikerült még Vincét ismegvásárolnia. A bátor közvetítő nem is térhetett mindjártvissza a fővárosba. Mindez nem bántotta. Még csak az sem,hogy Mazarin nem mondott le. De nagyon fájt neki, hogya régensnő ígéretének újabb bátorhangú sürgetés ellenéresem volt meg a kellő eredménye, s hogy Párizshan nőttön–nőtt a nyomor és az éhség.
A fronde-zavargásoknak (J648-J653) ez volt talán alegjelentősebb eseménye.
De ez csak egy epizód abból agazdag életből, amelyet Vince „lsten és a szegények” jelszóalatt végigélt...”
Vince 1581. április 24-én született Dél-Franciaországban, az 1823 óta Saint-Vincent-de-Paulnak nevezett településen. Szülei szegény földművesek voltak. Taníttatását egy jótevőjük vállalta. Dax városban, a ferencesekhez járt, később egyházjogot és teológiát tanult a spanyol Zaragozában, majd Toulouse egyetemén. Tizenkilenc éves korában szentelték pappá 1600 szeptemberében.
„Szeressük Istent, de a két kezünk munkája és arcunk verítéke árán!”
Egy hajóúton török kalózok fogságába esett, akik Tuniszban eladták rabszolgának. Egy hitehagyott egykori ferences szerzetes vette meg, akit aztán sikerült visszatérítenie a keresztény hitre. Közösen szöktek vissza Franciaországba. 1610-ben IV. Henrik király első felesége, Valois Margit házi káplánja lett. Nem sokkal később megismerkedett Pierre de Bérulle-lel, aki hamarosan megalapította az oratoriánusok francia ágát, és aki Vince lelkivezetője lett. Hatására Vince lassanként feladta e világi céljait. Amikor lopással vádolták, hősies türelemmel viselte a megaláztatást. Ez az eset elvezetett végleges megtéréséhez.
1612-től a Párizs közelében található Clichy plébánosa lett. Megismerte a vidéki lakosság vallási tudatlanságát és elhagyatottságát, és kiváló lelkipásztornak bizonyult, apostoli buzgósággal egészen hívei szolgálatának szentelte magát.
„Én soha nem gondoltam, hogy nagy dolgokat viszek végbe, hanem egyszerűen tettem, amit tennem kellett.”
A következő év őszén Bérulle kérésére nevelői állást vállalt Philippe-Emmanuel de Gondi gróf családjában, aki a királyi gályák parancsnoka volt. A család szerette Vincét, ő 1617-ben mégis lemondott nevelői munkájáról, és elvállalta a lyoni egyházmegyében lévő Chatillon-les-Dombes nevű plébánia vezetését.
Itt alapította az első „szeretettestvérületet”, amelynek feladata a szegény betegek gondozása lett.
1625-ben aztán szerzetesrendet alapított, mely a szegény falusi nép oktatását tűzte ki célul népmissziók indításával, valamint a papság mélyreható képzését. A társaság anyaháza a párizsi Szent Lázár-kolostor lett. Innen származik a társaság népies elnevezése: lazaristák.
1643-tól külföldön is egymás után alakultak a házaik: Algírban, Tuniszban és Madagaszkárban is sikerült Vincének missziós állomásokat szerveznie.
PÁLI SZENT VINCE – „A SZERETET LEÁNYAI ” – IRGALMAS NŐVÉREK RENDJÉHEZ
„Késedelem nélkül mindenben elsőbbséget kell adni a szegények szolgálatának! Ha imádság idején egy szűkölködőnek gyógyszert vagy segítséget kell nyújtani, nyugodt lélekkel lássatok hozzá a teendőhöz, s tevékenységteket imaként ajánljátok fel Istennek. Ne nyugtalankodjatok vagy ne legyen bűntudatotok, ha a szegények szolgálatát részesítitek előnyben. Nem hanyagoljátok el Istent, amikor Istenért távoztok el Tőle, megszakítjátok az istendicséretet, hogy ugyanolyan módon valami mást vigyetek végbe.”
Amikor megalapította az Irgalmas Nővérek kongregációját, egy egészen új típusú, laikus nővérekből álló közösséget hozott létre.
A női közösség alapításában, – szintén 1643-ban, – Marillac Szent Lujza segítette őt. A rend a Szeretet Leányai nevet kapta (ismertebb nevük: irgalmas nővérek).
Ezek a nővérek nem fátyolt viseltek, hanem csak fejkendőt, hogy a betegek láthassák az arcukat. Nem volt idejük a vezeklésre és a szemlélődésre…
Azt mondta nekik: „A szegények a ti breviáriumotok és a ti litániátok! Ez elég.” Nem éltek klauzúrában sem, hiszen állandóan úton kellett lenniük: „A ti kolostorotok a betegek házai, cellátok a betegszobák, kápolnátok a plébániatemplom, kvadrumotok a város utcái, klauzúrátok az engedelmesség. Jól bánjatok a szegényekkel, mert uraitok ők.”
Nagyon kényes feladattal bízta meg Szent Lujzát, amikor gondjaira bízta a kitett gyermekeket. Sok nő, aki hajlandó volt a karitatív munkára, megütközött, amikor arra került a sor, hogy ezekkel a gyermekekkel kell törődnie.
A szent azonban lángoló hévvel harcolt ezekért a kicsinyekért, akik házasságon kívül születtek:
„Párizs szégyene, hogy itt úgy bánnak az emberekkel, ahogy a barmokkal szokás. Ezek a kicsinyek valóban Isten gyermekei, mert nincs ember, aki atyaként teljesítené kötelességét irántuk. Számukra az édesapa és az édesanya Isten, aki gondoskodik róluk. Ő örömmel tekint az ő csacsogásukra is, szívesen figyel a kiáltásukra és sírásukra. Igen nagy tisztség Isten szeretett gyermekeit nevelni! Nagy kiválasztottság, boldogság, szent munka ez!”
De ismételten csak Vince személyes beavatkozása tudta megmenteni a kezdeményezést a széthullástól. Kérlelve kiáltotta az asszonyok felé: „A gyermekek élni fognak, ha ti szeretettel gondozzátok őket; de meghalnak, ha ti eltávoztok mellőlük!”
A segítő szeretet nagy mesteréről, aki önmagáról úgy nyilatkozott, hogy „egy ilyen nyomorult emberről nem érdemes egy szót sem ejteni”, a tettei oly tanúságot tesznek, hogy egyenként is alkalmasak volnának neve halhatatlanságának megalapozására. Mert Szent Vince szentek lelki vezetője, szegények, betegek, foglyok, rabszolgák, öregek, koldusok, árvák, elmebetegek atyja, társulatok, szerzetesrendek, szemináriumok alapítója, misszionárius, a francia papság megújítója, a prédikáció mestere; a háború, a nyomorúság és az éhség leküzdője volt; s szinte litániaszerűen lehet sorolni, mi mindenben volt Isten dicsőségére és felebarátai üdvösségére.
A szerzetesrendek körül további intézmények is létrejöttek, melyek felkarolták a szegényeket, az elhagyatottakat és a betegeket, és foglalkoztak a gályarabokkal és az árva gyermekekkel is. Ez utóbbi tevékenység különösen is fontos volt a harmincéves háború (1618–48) idején.
„Nem kell kapkodással megelőzni a Gondviselést, de amint utat nyit előttünk, az ember már nem lépkedhet, hanem futnia kell!”
Amit a király és hatalmas miniszterei nem tudtak vagy nem is akartak véghezvinni, azt megtette ő – nem az adó emelésével, nem törvényekkel és rendeletekkel, hanem szívének hatalmas szeretetével, amelyre a szívek százezreiben dobbant visszhang. Ez a jelentéktelen kis pap több pénzt gyűjtött össze a háborútól sújtott vidékek számára, mint amennyi Franciaország összes bankjában volt akkoriban. Gabonát és vetőmagot küldött, ekéket és szerszámokat szerzett be az elpusztult gazdaságok számára. Egész karavánokat indított útnak élelemmel és ruhával a nélkülözőknek.
Párizsban megszervezte a menekültek ellátását: a Szent Lázárból menhelyet és raktárt alakított ki, népkonyhákat szervezett. Röplapokat szerkesztett és nyomatott, hogy a népet tájékoztassák a járványok elleni védekezés módjairól. A kevesebbet szenvedett tartományokba megrendítő üzeneteket küldött, hogy fölébressze az emberek adakozó jóságát. Lazarista szerzetesei és az irgalmas nővérek az utcákon és a mezőkön heverő holttesteket temették. Ezen az általános zűrzavaron teljes nyugalommal lett úrrá: felügyelt és irányított, semmi sem hozta ki a sodrából, mindig és mindenhová időben érkezett a segítség.
Vincét a nép és a papság lelki problémái is foglalkoztatták. Szentelési lelkigyakorlatokat tartott teológusoknak, és megszervezte a papi rekollekciókat. Nagy munkabírás jellemezte, prédikált, írt – csupán leveleinek száma 30 ezerre tehető –, a legmagasabb politikai körök tanácsadója volt, imádkozott, virrasztott, és már életében szentként tisztelték.
Anekdotákat mesélnek arról a természetes egyszerűségről, amellyel Vince a királyi udvarban forgolódott, amikor Anna királynő a gyóntatójává választotta.
Az egyik napon Condé herceg fölszólította, hogy mellette foglaljon helyet.
Vince megjegyezte:
„Köszönöm, túlságosan nagy megbecsülés ez a disznópásztor fiának!”
Mazarin bíboros pedig, aki ellenségesen nézte Vincét, egy alkalommal kacagva mutogatta Vince kopott cingulumát az udvari embereknek:
„Nézzék csak, uraim, micsoda öltözékben jelenik meg Vince úr az udvarban!”
„Előbb szívünket kell önmagunktól megtisztítani, majd ezután Isten tölti azt be. Akkor maga Isten költözik be és cselekszik. Az alázat az, ami önmagunktól megszabadít, a szent alázat.”
Mikor pedig az ellenségeskedés nyílt harccá fajult, Vince bátran szembeszállt a háború okozójával.
Richelieu bíboros maga kérlelte Vincét: „Uram! Adjon nekünk békét! Legyen irgalommal irántunk! Adja vissza Franciaország békéjét!”
Amit a király és hatalmas miniszterei nem tudtak vagy nem is akartak véghezvinni, azt megtette ő – nem az adó emelésével, nem törvényekkel és rendeletekkel, hanem szívének hatalmas szeretetével, amelyre a szívek százezreiben dobbant visszhang.
Ez a jelentéktelen kis pap több pénzt gyűjtött össze a háborútól sújtott vidékek számára, mint amennyi Franciaország összes bankjában volt akkoriban. Gabonát és vetőmagot küldött, ekéket és szerszámokat szerzett be az elpusztult gazdaságok számára. Egész karavánokat indított útnak élelemmel és ruhával a nélkülözőknek.
Párizsban megszervezte a menekültek ellátását: a Szent Lázárból menhelyet és raktárt alakított ki, népkonyhákat szervezett, melyek számára a nővérek egyre újabb recepteket találtak ki, hogy a nyomorultakat ízletes egytálételekkel táplálhassák.
Röplapokat szerkesztett és nyomatott, hogy a népet tájékoztassák a járványok elleni védekezés módjairól. A kevesebbet szenvedett tartományokba megrendítő üzeneteket küldött, hogy fölébressze az emberek adakozó jóságát.
Lazarista szerzetesei és az irgalmas nővérek az utcákon és a mezőkön heverő holttesteket temették. Ezen az általános zűrzavaron teljes nyugalommal lett úrrá: felügyelt és irányított, semmi sem hozta ki a sodrából, mindig és mindenhová időben érkezett a segítség.
Reá is érvényesek másoknak mondott szavai:
„Nem kell kapkodással megelőzni a Gondviselést, de amint utat nyit előttünk, az ember már nem lépkedhet, hanem futnia kell!”; „Szeressük Istent, de a két kezünk munkája és arcunk verítéke árán!”; „Én soha nem gondoltam, hogy nagy dolgokat viszek végbe, hanem egyszerűen tettem, amit tennem kellett.”
Páli Szent Vince 1660. szeptember 27-én halt meg Párizsban, rendje központi templomában nyugszik. 1729-ben boldoggá, 1737-ben pedig szentté avatták. 1885-ben XIII. Leó pápa az egész világ minden karitászegyesületének pártfogójává nyilvánította.
Istenünk, ki Szent Vince áldozópapot apostoli erényekkel ruháztad föl, hogy a szegényeket gondozza és a papokat tanítsa, kérünk, segíts, hogy ugyanazzal a buzgósággal szeressünk, amellyel ő szeretett, és megtegyük, amire tanított!