PÜNKÖSD UTÁNI NYOLCADIK VASÁRNAP
A mai vasárnapi liturgia főgondolata az alázatos, de mélyen hivő bizalom, mely a közös imádságban és az énekekben nyer szép kifejezést. Bizalmunknak legmélyebb alapjára mutat rá azután a szentlecke: hogy t. i. mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, akik Istent atyánknak nevezhetjük, akik éppen ezért a mennyország örökösei vagyunk. De emellett a földről sem szabad megfeledkeznünk, hanem az evangélium tanácsa szerint a földi javakat helyesen kell felhasználnunk, hogy azok is örök célunk elérésére segítsenek.
Az evangélium hallatára gondolkozzunk csak azon, hogy mit felelnénk mi a mi Urunknak, ha ma felszólítana minket: Adj számot sáfárkodásodról!
Vajon helyesen használjuk-e fel mi a ránk bízott vagyont? A keresztény fejfogás csak olyan értelemben ismer tulajdont, hogy amink van, az Istené, és mi csak sáfárai vagyunk. Használjuk tehát úgy a földi javakat, hogy el ne veszítsük az örök jutalmat.
Introitus:
Megemlékezünk irgalmadról, óh Isten, templomodnak bensejében: miként híred, óh Isten, dícséreted is betölti a föld határait: jobbod igazsággal van tele.
Szent Bonevantúra püspök, hitvallóés egyháztanító
A „szeráfi” doktor
„Ha a földön a mennyország polgárai laknak, hát a kenyeret is a mennyből kell nyerniük” – tanította az Oltáriszentség szerepéről a „szeráfi doktorként” tisztelt kiváló skolasztikus filozófus és egyháztanító, Szent Bonaventura.
„A földön … gondolkodással és csodálattal szemlélhetjük az isteni végtelenséget; a mennyei hazában viszont a színről színre látás révén, amikor Istenhez hasonlóvá válunk, és az extázis révén … belépünk Isten örömébe.”
„Ha azt kérdezed, hogyan lehet az istenismeretnek erre a legmagasabb fokára eljutni, akkor ne a tudományt kérdezd, hanem a kegyelemtől várj választ.”
Szülővárosa, Civita akkoriban püspöki székhely volt, ma Bagnoregio egyik kerülete. Atyja, Giovanni di Fidanza híres orvos volt, édesanyját Maria di Ritellónak hívták. Születésének évét a források pontosan nem közlik, de olyan adatokat tudunk, hogy 53 éves korában halt meg, vagy – és ez látszik a legpontosabbnak – hogy harmincöt éves volt, amikor 1253-ban Párizsban teológiai doktor lett. Ez utóbbi adat alapján visszafelé számolva jutunk az 1217/18-as születési évhez. A keresztségben a János nevet kapta.
Saját visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy kisgyermek korában súlyos betegségbe esett. Édesanyja akkor fogadalmat tett: ha meggyógyul, a ferencesek kolostorába adja nevelésre. A hagyomány szerint Assisi Szent Ferenc a városban járt, ölébe vette a gyermeket, és ezt mondta róla: „Buona ventura!”, azaz „szép jövő”, és meggyógyította. A fogadalom értelmében a kis János valóban a ferencesek kolostorában nevelkedett. 1236/38 táján a párizsi egyetemre ment, ahol filozófiai tanulmányait 1242/43-ban fejezte be.
Huszonöt évesen, érett megfontolással lépett a ferences rendbe, ahol a Bonaventura nevet kapta. 1243–48 között végezte a teológiát a rend híres párizsi főiskoláján Halesi Alexander irányítása mellett, akit „tanárom és atyám”-nak nevezett.
1248-tól az akkori tanulmányi rendnek megfelelően tanítani kezdett, és 1253-ban nyerte el a doktori fokozatot, mely után négy évig a rendi főiskola tanára volt. Éppen ezekben az években folyt a vita Párizsban, hogy a kolduló rendek tagjai taníthatnak-e az egyetemen, vagy sem. Mire a vitának IV. Sándor pápa véget vetett (1257. augusztus 2.), Bonaventura már nem volt Párizsban: február 2-án Rómában a rendi káptalan megválasztotta a ferences rend általános főnökének, generális miniszternek.
Tizenhat éven át viselte ezt a tisztséget a rend történetének nehéz időszakában. A második ferences nemzedékben ugyanis nagyon élesen felmerült a kérdés: szó szerint kell-e venni Szent Ferenc reguláját, s egyáltalán megvalósítható-e a teljesen szegény, apostoli életforma? A renden belül és kívül sokan voltak, akik azt mondták, hogy akiben nincs meg Szent Ferenc karizmatikus lelkülete, márpedig a második nemzedékben már nincsen, az nem élhet úgy, mint a rendalapító, tehát a bencés vagy ágostonos kolostorok mintájára át kell szervezni a rendet. Mások ellenben eretnekségig menő szélsőséggel hirdették, hogy az igazi Egyház az eredeti szentferenci életformában él, s aki azt feladja, a kereszténységet árulja el.
Bonaventurának nem annyira szervező- és kormányzókészségével, mint bölcsességével és szelíd életszentségével sikerült úrrá lennie a széthúzó erők felett. Egységben tudta tartani az akkoriban mintegy harmincezer főt számláló hatalmas, túl hirtelen felduzzadt szerzetet. A legtöbbet nem szavával, hanem példájával érte el: szegénységben és tudásban, józanságban és tökéletes engedelmességben élte szerzetesi életét.
Rendfőnöki székhelye Párizsban volt, de szükség szerint sokat utazott. Bejárta Itáliát, Galliát, 1258-ban és 1265-ben Britanniában járt, 1259-ben Flandriát, 1264-ben a német birodalmat és Hispániát kereste föl. Ahol megfordult, mindenütt prédikált a népnek, de beszélt királyok és pápák előtt is. Ugyanakkor figyelemmel kísérte a párizsi egyetem életét. 1267 és 1268 nagyböjtjén maga is tanított. 1273 húsvétja után tartotta híres előadásait a teremtéstörténetről (Hexaëmeron).
1265-ben a pápa felkínálta neki a yorki püspökséget, de Bonaventura nem fogadta el. Más rendek főnökeivel együtt dolgozott a II. lyoni zsinat előkészítésén, miközben 1273. május 28-án a pápa kinevezte bíborossá és a Róma közelében lévő Albano püspökévé. A kinevezés hallatára Bonaventura a pápához indult, akivel Firenze közelében találkozott, majd vele együtt Lyonba ment.
A zsinatot előkészítő bizottság elnöke volt. Az üléseket 1274. május 7-től július 17-ig tartották. Közben a pünkösd vigíliáján megtartott rendi káptalan fölmentette a rendfőnökség alól. A zsinaton két híres beszédet mondott, és sok fáradozása gyümölcseként július 6-án megszületett az unió a görögökkel.
Bonaventurára egyaránt jellemző a valóságérzék és a lélek mélyére látás, a teljesítőképesség és a szolgálatkészség, a szervezni tudás és a melegszívűség. Tanítója, Halesi Alexander mondta róla, hogy olyan, mintha benne Ádám nem vétkezett volna. Némelyek hiányolják nála a rendkívüli önsanyargatásokat. Bonaventura aszkézise ugyanis átlagos volt és emberi. Az általa olyannyira tisztelt rendalapítót nem igyekezett a szigorú vezeklésben követni. Neki nem az elemi erő kitörését kellett állandósítania; az ő történelmi feladata az volt, hogy a lelkekbe vigye át ezt az erőt.
Szíve minden rezdülését, a Világ Urának minden dicséretét, és az Örök Atya minden segítségül hívását rendszerint – szüntelenül forgó – agyának munkája kísérte. És ugyanígy vagy még inkább: nem volt olyan gondolata, amelyet át ne járt volna a szív melege; értelmi munkája az imádságban gyökerezett.
Utak Istenhez című munkája élén a következőket olvashatjuk:
„Azzal kezdem, hogy segítségül hívom az örök Atyát, az Őskezdetet, akitől a megvilágosítások alászállnak, a Világosság Atyját, akitől minden jó adomány és minden ajándék származik (Jak 1,17); a Fia, Urunk, Jézus Krisztus által hívom segítségül, hogy nyissa meg a szememet, és lábunkat igazítsa a béke útjára.”
Tudás és hit Bonaventuránál nem zárja ki, ellenkezőleg: kölcsönösen föltételezi egymást: a hit adja értelmünknek azt a tisztaságot és azt az irányt, amely képessé tesz minket arra, hogy Istenről és az emberekről helyesen gondolkodjunk.
Nézete szerint veszélyes dolog a filozófiai gondolkodást a hitigazságoktól és a teológiától elszakítani, mert nem az értelmünk, hanem a hitünk ad választ lelkünk legmélyebb kérdéseire, a létünket, utunkat és célunkat illető kérdésekre. Ha a hitnek ezekre nem volna válasza, vagy mondhatjuk: ha Krisztus nem adna választ, akkor az ember nagyon könnyen eltévelyedne, és a végén kételyei támadnának afelől is, hogy egyáltalán birtokába kerülhet-e valaha az igazságnak.
Értelmünket az ősbűn elhomályosította, így Istent, valamint a lét és az élet értelmét csak mintegy törött tükörben látjuk. A hitből erőt merítve és a hit világosságánál azonban meglátjuk Istent a bennünket körülvevő világban, a saját lelkünkben, és mindenben, ami fölöttünk van.
Bonaventura előtt a világ kinyílik, mint egy könyv, és úgy tud benne olvasni, hogy mindenütt Isten nyomait fedezi fel.
„Akiben a teremtett dolgok nem gyújtanak világosságot, az vak; aki hangos szavukra nem ébred fel, az süket, aki a teremtett dolgokért nem áldja az Istent, az néma; aki ezek tanúságát figyelmen kívül hagyja és nem ismeri el az Őskezdetet, az őrült. Nyisd hát ki a szemed, fülelj, ajkaid mozduljanak és legyen készséges a szíved, hogy minden teremtményben Istenedet láthasd és dicsőítsd, szeresd, tiszteld és áldjad.” (Itinerarum)
Az örök Atyának Jézus Krisztus, a megtestesült Ige a tiszta képmása. Ő a központja életünknek, tárgya szeretetünknek és megismerésünknek. Bonaventura kedvenc gondolata az őskeresztény igazság, hogy ti. Krisztus által és Krisztusban úton vagyunk az örök Atya felé:
„Ezen a központon (Krisztuson!) át térünk vissza, és kapjuk – az élet forrásánál – az életet” (Hexaëmeron).
Aki azonban Krisztust meg akarja ismerni, annak ahhoz a forráshoz kell nyúlnia, amelyet az Egyház évszázadokon át hűségesen megőrzött, a Szentíráshoz. A Biblia Bonaventura számára Isten megismerésének kimeríthetetlen forrása. A tiszta víz folyamának nevezi, amely átszeli a történelmet; máskor kertnek mondja, ahol életet tápláló eledel terem; vagy Isten szívének, szájának, nyelvének, palavesszőjének.
Minden, amit Bonaventura ír vagy mond, azt nemcsak áthatja a Szentírás, hanem sokszor úgy is fogalmaz, ahogy a Szentírásban találja. A Szentírásban fölleli azt, amit a filozófiában nem talál: a tudást, amely nemcsak az értelmet gazdagítja, hanem egész létünket újjáalakítja és megeleveníti. Ezért Bonaventura nemcsak a filozófiai műveket nézi bizalmatlanul, hanem a teológiaiakat is: soha nem tartalmazzák a teljes és tiszta igazságot.
A Szentírás tiszta borába nem volna szabad – mondta egyszer – túl sok filozófiai vizet keverni, nem volna szabad a benne foglalt életet az értelemmel túlságosan felvizezni: „Rossz csoda volna, ha a bor vízzé válna.”
Így Bonaventura a világból, a megtapasztaltakból és a Szentírásból létrát épít, amelyen felér az Istenhez. Az istenismeret legfelső lépcsőfoka azonban, amelyre földön az ember egyáltalán fölléphet, átvezet mindeneken túl a kifürkészhetetlenbe, Isten sötétségébe. Bonaventurát sem mint teológust, sem mint embert nem ismernénk, ha nem vennénk tekintetbe személyiségének ezt a misztikus magvát, szívének sajátos szenvedélyét, amely végül a gondolkodásnak és a tudománynak egész fegyverzetét elveti.
„Ha azt kérdezed, hogyan lehet az istenismeretnek erre a legmagasabb fokára eljutni, akkor ne a tudományt kérdezd, hanem a kegyelemtől várj választ.”
És: „A léleknek sokféle képessége van arra, hogy valamit elsajátítson: az érzékelés, a képzelőerő, az ítéletalkotás és a megértés képessége. Ezekre mind kell támaszkodni. A csúcson azonban a szeretet teremt egységet, amely mindent felülmúl.”
Bonaventura nem szánt sok időt teológiai gondolatainak rendszerezésére és írásba foglalására. Ereje zömét lekötötték az egyházi teendők és a rend nagy felelősséggel járó vezetése. Ennek ellenére a modern latin kiadásban kilenc nagy kötetet tesznek ki művei.
Bonaventura, akit az utókor a Doctor Seraphicus, „Szeráfi doktor” címmel tisztelt meg, a görögökkel létrejött megegyezés másnapján megbetegedett, és egy héttel később, 1274. július 15-én, vasárnap hajnalban meghalt.
„…Még egyszer fölragyogott teljes fényben a nagysága, hogy aztán lealkonyodjék e világ számára. Szent Tamás meghalt útban a zsinat felé (márc. 7). A zsinat ügyvezetése, s nevezetesen a görögökkel való tárgyalás teljesen az ő vállára nehezedett. Tudománya, ékesszólása soha oly ragyogó diadalokat nem aratott, szelídsége, bölcsessége, buzgósága soha oly szép színekbe nem öltözött.
Egyhangúlag neki tulajdonították, hogy a görögök olyan hamar visszatértek az Egyház egységébe. Mikor ünnepélyesen letették a hitvallást, Bonaventúra az egész zsinat színe előtt hatalmas szentbeszédben adott kifejezést az esemény jelentőségének. De ez volt utolsó szereplése. A megfeszített sok munka és gond idő előtt felőrölte erejét…”
Már halálos beteg volt, mikor elment a zsinat következő ülésére. Azután visszavonult, készült a halálra. Magának a pápának kezéből vette föl az utolsó kenetet, szemét a feszületre szögezte – az ő „könyvtárára”, onnan vette utolsó leckéjét, a boldog halál nagy tudományát, s így halt meg 1274-ben a július 15-re virradó éjjel.
Ritka embernek volt olyan fényes temetése, mint az Assisi Szegény e szegény fiának. Jelen volt az egész zsinat, a bíborosok testülete a pápával az élén egy vélemény hangzott felőle: Nem volt nála szebb, szentebb, tudósabb ember.
IV. Sixtus pápa 1492-ben szentté avatta; néhány évre reá fényes templom emelkedett tiszteletére dicsősége színhelyén, Lyonban, s itt helyezték el tetemeit.
1533-tól tiszteljük mint egyháztanítót. Ünnepét a szentté avatáskor felvették a római naptárba, július második vasárnapjára.
1568-ban áthelyezték július 14-re, 1969-ben pedig a halála napjára, július 15-re.
A hagyomány szerint Aquinói Szent Tamás, aki Bonaventurának professzortársa volt, mikor egy alkalommal meglátogatta őt, a szobájában nem látott mást, mint egy íróasztalt, rajta néhány felütött könyvet, mellette egy vastag fóliánsokkal tele könyvespolcot, amelynek tetején egy koponya állt, a polc mellett pedig egy függönyt. Ahogy Szent Tamás a könyveket szemügyre vette, nem talált köztük semmi különöset. Azt gondolta, talán a függöny mögött őrzi barátja azokat a kincseit, amelyekből tanítását meríti; amelyek tanításának mélységet és izzást kölcsönöznek. Szent Tamás kérésére Bonaventura elhúzta a függönyt, és látogatója – nem kis ámulatára – nem látott ott egyebet, mint egy keresztet.
Bonaventura mosolyogva mutatott rá a feszületre: „Ez az én könyvtáram!”
„…1588-ban, több mint száz évvel szentté avatása (1482) után, a latin rítusú egyház hatodik egyházdoktora lett, többek között Aquinói Szent Tamás mellett, akihez mély barátság fűzte. Szent Bonaventurát „szeráfikus”, míg Aquinói Szent Tamást „angyali” doktornak nevezték. Szent Bonaventura több teológiai, köztük misztikus mű szerzője. Az ő tollát dicséri Szent Ferenc hivatalos életrajza, a „Legenda maior”, amiből Giotto ihletet merített a ferences rend alapítójának történetei ciklusához…”
XVI. Benedek pápa 2010-ben külön pápai kihallgatást szentelt Szent Bonaventura alakjának, aki az ő személyes életútjának, teológusi pályafutásának is meghatározó alakja volt. Idézte azt a pápai jegyzőt, aki így emlékezett meg a nagy szentről és kiváló teológusról:
„Jó, kedves, jámbor és irgalmas, erényekkel felvértezett, Isten és az emberek által is szeretett ember… Isten tulajdonképpen olyan kegyelmet adott neki, hogy mindazokat, akik látták, olyan szeretet árasztotta el, amelyet a szív nem tudott elrejteni…”
1562-ben fanatikus kálvinisták a piactéren elégették. Csak fejét és jobbkarját sikerült megmenteni, azt a főt, mely annyi nagy gondolatot hordozott, és azt a kezet, mely annyi fölséges munkát írt.
Ezek a munkák nemcsak tudományban kiválók, hanem az Istenszerető szívnek minden színében is izzanak. Ezért V. Sixtus pápa (1588-ban), mikor őt egyházdoktornak nyilvánította, szeráfi doktornak nevezte.
Valóban szeráfi szellem lüktet minden írásában, azokban a szavakban is, melyekkel befejezi a lélek és az ember közti párbeszédét:
„Ó ember, lankadok a szeretettől meglátni az én Uramat, Istenemet és Teremtőmet. Elemészt a hő vágy meglátni Jézust, az én testvéremet és Üdvözítőmet. Csupa sóhaj vagyok, hogy meglássam a Szűz Anyát.
Ó, mikor látom meg az én Örömemet, melyre vágyakozom?
Mikor jelenik meg a Dicsőség, melyre éhezem?
Mikor jön az én Vigasztalóm, kire várakozom?
Mikor telek el az ő házának bőségétől, melyre sóhajtozok?
Nagyon is nehéz már nekem a teremtmények színe, mert hasonlíthatatlanul fölségesebb annak színe, akitől mindez eredt”. (Soliloqu. 4,27)
Ez volt Bonaventúra öröksége, de ez volt egész életének is programja.
Szent Bonaventúrát, amikor bíborossá nevezték ki, akkor a pápai követek épp a kolostor konyhájában találták, amint mosogatott. Mivel épp fogalt volt megkérte a követeket, hogy a bíborosi kalapot akasszák fel a fogasra, mert nem tudja átvenni. Életpéldája, ragyogóan világit.
A szentírás szavaival nem a világ bölcsességét hirdeti, hanem Isten titokzatos rejtett bölcsességét és arra tanít, hogy lelki emberekké váljunk.
Istennel és a világgal megélt kapcsolata jó példa arra, hogy ferences testvéreink hogyan járultak hozzá egész Egyházunk megújulásához.
Kortársai azt írták róla, hogy „szíve minden rezdülését, a Világ Urának minden dicséretét és az Örök Atya minden segítségül hívását rendszerint szüntelenül forgó agyának munkája kísérte. Nem volt gondolata, amelyet át ne járt volna a szív melege, értelmi munkája pedig az imádságban gyökerezett.”
Utak Istenhez című munkája élén ezeket írta:
„Azzal kezdem, hogy segítségül hívom az örök Atyát, az Őskezdetet, akitől a megvilágosodások alászállnak, a Világosság Atyját, akitől minden jó adomány és minden ajándék származik, a Fia, Jézus Krisztus által hívom segítségül, hogy nyissa meg szememet, és lábamat igazítsa a béke útjára.”
Meggyőződése volt, hogy a tudás és hit kölcsönösen föltételezi egymást.
A hit adja az értelmünknek azt a tisztaságot és azt az irányvételt, amely képessé tesz minket arra, hogy Istenről és emberekről helyesen gondolkodjunk.
A hitből erőt merítve és a hit világosságánál azonban megláthatjuk Istent a bennünket körülvevő világban, a saját lelkünkben és mindenben, ami fölöttünk van.
A világ kinyílik, mint egy könyv, és úgy lehet benne olvasni, hogy mindenütt Istennek a nyomát lehet benne fölfedezni.
A lélek zarándokútja Istenhez c. könyvében írta:
„legyen készséges a szíved, hogy minden teremtményben Istenedet láthasd és dicsőítsd, szeresd, tiszteld és áldjad!”
Bonaventura szerint az ember gondolkodó lény, keresi az igazságot, de ha az Igazság mindenek előtt meg nem teremti az embert, akkor az ember nem gondolkodik; ha az Igazság nem vonzza az embert, eszébe nem juthat, hogy keresni kezdje; és ha az Igazság nem szeret előbb, akkor a szívben föl nem lobbanhat az istenszeretetnek a lángja. Isten megelőz minket, s amit én csinálok, az pusztán válasz. Tudok válaszolni!
Bonaventura ezt fölfedezte, nagyon szépen megélte, és elkezdte tanítani.
Szent Bonaventúra: Beszélgetek a lelkemmel (részlet)
„Add, Uram, hogy megismerjelek, szeresselek, és mindörökké örvendezzem benned. Ha ebben az életben ezt nem is tehetem egészen, növekedjem legalább itt ismeretedben és szeretetedben, hogy ott fönn teljes legyen az örömöm; itt a reményem, ott meg majd a valósága. Uram és Atyám, Te szent Fiad ajkával azt tanácsolod, sőt parancsolod is nekünk, hogy kérjük a teljes örömöt, aminek elnyeréséről biztosítasz is. Kérem hát, Uram, amit csodálatos Tanácsadód által tanácsolsz és ígérsz:,,hogy örömünk teljes legyen” (Ján. 16, 24). Egyelőre erről a teljes örömről gondolkozzék elmém, erről beszéljen nyelvem, ezt szeresse szívem, éhezze lelkem, szomjazza testem, és ezt kívánja egész valóm, mindaddig, míg csak be nem lépek Istenem örömébe, aki három személyben Egy és „áldott mindörökké” (Róm. 1, 25 és föntebb, Máté 25, 21)! Ámen.”
Istenünk, ki Szent Bonaventura hitvallódat és püspöködet csodálatra méltó tanítóként adtad Egyházadnak, engedd kegyesen, hogy bölcsessége gazdagítson, irántad való szeretete pedig gyújtson lángra minket!
Add meg, kérünk, mindenható Istenünk, hogy akik Szent Bonaventura püspök mennyei születésnapját ünnepeljük, kiváló tudásán épüljünk, és lángoló szeretetét folytonosan utánozzuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Amen.