Ha Isten meg is bocsátott nekünk, azért megmaradnak bennünk a bűn nyomai, gonosz gyökerei, melyek mindig készek kihajtani és rossz gyümölcsöt teremni. Sem a keresztség, sem a bűnbánat szentsége nem irtja ki teljesen a bűnös kívánságot. Ha tehát az Istennel való egyesülés magasabb fokára akarunk eljutni, ha azt akarjuk, hogy az isteni élet jobban kibontakozzék lelkünkben, szüntelenül dolgoznunk kell azon, hogy gyomláljuk e nyomokat, irtogassuk a bűn gyökereit, melyek elrútítják lelkünket Isten szemében.
A bűnbánat szentségén kívül van még egy hatásos eszköz, mellyel eltüntethetjük a bűn sebhelyeit, melyek nem engedik, hogy Isten bőségesen közölje velünk életét.
Ez az eszköz a bűnbánat erénye. Miben áll ez az erény? – Szokás, mely ha jól meggyökeresedett és eleven, folytonosan arra ösztönöz bennünket, hogy engeszteljük a bűnt és megsemmisítsük következményeit. Kétségtelen, hogy ennek az erénynek, mint majd látni fogjuk, sajátos cselekedetekben kell megnyilvánulnia. De elsősorban a lélek állandó beirányozottságát jelenti, mely állandóan bánattal tölt el bennünket, hogy Istent megsértettük és vágyat ébreszt, hogy jóvátegyük hibáinkat. Bűnbánati cselekedeteinket állandóan ennek az érzelemnek kell lelkesítenie.
Ezekkel a cselekedetekkel az ember önmaga ellen lázad, hogy bosszút álljon Isten jogaiért, melyeket lábbal tapodott. Bűneivel Isten ellen fordult, akaratát szembehelyezte Isten legszentebb akaratával. Ezentúl már bűnbánati cselekedeteivel egyesülni akar Istennel a bűn gyűlöletében és az igazságosságban, mely kiengesztelést követel. – A lélek most már hittel Isten szemével nézi a bűnt. „Vétkeztem – mondja. – Amit tettem, annak teljes gonoszsága fel nem mérhető, de oly szörnyű és annyira megsérti Isten jogait, igazságosságát, szentségét, szeretetét, hogy csak az Istenember halála engesztelhette ki.” Ekkor a meghatódott lélek így imádkozik: „Ó, Istenem, gyűlölöm vétkemet, meg akarom bosszulni jogaidat a bűnbánattal és inkább meghalok, minthogy újra megbántsalak”. Ez a bűnbánat szelleme, mely ösztönzi a lelket és arra indítja, hogy magára vállalja az engesztelés cselekedeteit.
Érthető, hogy a léleknek ez a magatartása szükséges mindazoknak, akik nem tökéletes ártatlanságban éltek. Még ha a pokoltól való félelem is az indítéka, a trienti zsinat szerint akkor is üdvös,1 Isten előtt pedig kedves. De ha a szeretet az indítéka, akkor kiváló és tökéletes. Minél nagyobb Isten iránti szeretetünk, annál inkább szükségét érezzük, hogy felajánljuk Istennek a megtörődött, alázatos szív áldozatát: „A töredelmes alázatos szívet, Isten, nem veted meg”;2 annál gyakrabban kell ismételnünk előtte az evangélium vámosával: „Légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek!”3 Ha ez a töredelem szokássá válik, nagy békével tölti el a lelket, megőrzi az alázatosságban, hathatós eszköze lesz a megtisztulásnak, segít a rendetlen ösztönöknek, a rossz hajlamoknak, egyszóval mindannak a megfékezésére, ami új bűnökre csábíthatna bennünket. Ha valakiben megvan ez az erény, az iparkodik felhasználni az összes rendelkezésére álló eszközöket, hogy jóvátegye a bűnt.4
Ez az erény a legnagyobb biztosítéka annak, hogy állhatatosan haladunk a tökéletesség útján, mert ha jól megfontoljuk, egyik legtisztább megnyilatkozási módja a szeretetnek: annyira szeretjük Istent, oly mélységesen sajnáljuk, hogy megbántottuk, hogy ezt jóvá akarjuk tenni, ki akarjuk engesztelni. „Az életszentség – mondja P. Faber – elveszítette növekedésének alapját, ha hiányzik belőle az állandó sajnálkozás az elkövetett bűn miatt. Valóban, nemcsak egyszerűen a szeretet az alapja az előrehaladásnak, hanem az elnyert bocsánatból fakadó szeretet.”5
Még a jámbor lelkek között is vannak olyanok, akik megborzadnak, ha ezt a szót hallják, hogy bűnbánat vagy önmegtagadás (ami ugyanazt a fogalmat fejezi ki). Miért ez az idegenkedés? Nem szabad csodálkoznunk rajta, mert lélektani alapja van.
Akaratunk általában szükségképpen a jót, a boldogságot keresi, vagy legalább is azt, ami annak látszik. Márpedig az önmegtagadás, mely megfékezi érzékeink bizonyos hajlamait, legtermészetesebb vágyainkat, e lelkek előtt ellenkezni látszik a boldogsággal. Innét az az ösztönös idegenkedés, mindattól, ami az önmegtagadás gyakorlásához tartozik.
Sőt gyakran célt látunk az önmegtagadásban, pedig csak eszköz. Kétségtelen, hogy szükséges, sőt nélkülözhetetlen eszköz, de csak eszköz. Semmivel sem kisebbítjük a kereszténységet, ha az eszköz szerepére szorítjuk az önmegtagadást.
A kereszténység az élet és halál titka, de a halál csak arra való, hogy megvédje bennünk az isteni életet. „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.”6 „Halálával megsemmisítette a mi halálunkat és feltámadásával visszaszerezte az életet.”7 A kereszténység lényege és végső célja, mely felé természete szerint törekszik, az élet. A kereszténység Krisztus életének megvalósítása a lélekben. – Krisztus élete pedig, mondottuk már, ebben a két gondolatban foglalható össze: „Odaadatott bűneinkért és feltámadott megigazulásunkért”.8 A keresztény meghal mindannak, ami bűn, de csak azért, hogy annál inkább éljen az Isten életéből. – A bűnbánat tehát elsősorban csak arra való, hogy elérjük az életnek ezt a célját.
Ez az, amit Szent Pál így fejezett ki: „Mindig hordozzuk testünkön Jézus halálát, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön”.9 Az a célunk, hogy Krisztus élete, melynek ő a forrása a kegyelemben, ő a tökéletessége a szeretetben, kiteljesüljön bennünk. Nincs is más célunk. E cél elérésére szükséges az önmegtagadás. Ezért mondja Szent Pál: „Akik Krisztuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és kívánságokkal együtt”.10 És másutt, még határozottabban: „Ha a test szerint éltek, meghaltok, de ha megölitek a lélekkel a test cselekedeteit, élni fogtok”.11
1 Sess. XIV., cap. 4.
2 Zsolt 50,19
3 Lk 18,13
4 Egy másik könyvünkben részletesebben tárgyaltuk a szív töredelmének fontos szerepét a lelkiélet előrehaladásában. L. Le Christ idéal da moine, „Krisztus, a szerzetes eszményképe”, 8. fej.: „A szív töredelme”.
5 A lélek előrehaladása, 19. fej.
6 Mt 22,32
7 A húsvéti szentmise prefációja.
8 Róm 4,25
9 2Kor 4,10
10 Gal 5,24
11 Róm 8,13