Elégséges anyaga a feloldozásnak, amit érvényesen fel lehet oldozni. Ilyen pedig minden személyes bűn, legyen bár az bocsánatos, feloldozott s megbocsátott. Elégtelen anyag az, ami szentségi feloldozásra egyáltalán nem alkalmas. Ilyenek az emberi tökéletlenségek,1 annál is inkább a jó tulajdonságok és erények. Elégtelen anyag továbbá a kísértések, amelyekbe bele nem egyeztünk.
Többnyire teljesen felesleges és haszontalan dolog elégtelen anyagot a gyóntató elé terjeszteni, így tesznek azok, kik vádolják magukat: „nem szerettem Istent, amint kellett volna, nem készültem a szentáldozásra s nem imádkoztam oly buzgón, mint illett volna. Haragos, tisztátalan gondolataim s érzelmeim voltak, de küzdöttem ellenük stb.”.
Vannak azonban esetek, midőn igazi tökéletlenségeinket is haszonnal s üdvösen gyónjuk meg, ha ti. azok rendetlen indulatból forrásoznak s bocsánatos bűnnel kapcsolatosak. Így nem ritkán valamely nem kötelező jó vagy isteni sugallat elmulasztása helytelen, sőt bűnös indító okból származhatik. Pl. nem megyünk gyakrabban áldozni, nem imádkozunk, nem vetünk keresztet, nem adunk alamizsnát tisztán csak lustaságból vagy emberi félelemben. Ilyenkor nem maga a mulasztás, hanem a rendetlen indulat bűnös bennünk.
Végül a tökéletlenségek, sőt gyakori s veszélyes kísértések bevallása a rendes gyóntató előtt a lelki vezetés szempontjából is hasznos és célszerű lehet.
Jegyzet. Vitatott kérdés az erkölcstudósok között, vajon bizonyos esetekben elégséges-e, hogy valaki magát általában „összes bűneiről”, vagy összes halálos vagy bocsánatos bűneiről vádolja anélkül, hogy azok nemére, fajára kiterjeszkednék. Erre nézve a következő elvek az irányadók:
a) Szükség esetén elég az általános bűnvallomás, sőt a bánat bármely jele is, hogy feloldozást kapjunk.
b) Bizonyos, hogy szükség esetén kívül a szükséges anyagot, tehát a halálos bűnöket, fajuk s számuk szerint kell meggyónnunk.
c) Nincs akadálya annak, hogy a nem szükséges anyagról, tehát a bocsánatos vagy már feloldozott halálos bűnökről magunkat általánosságban vádoljuk, olyképpen, hogy csupán azok nemét vagy faját említjük meg. Pl. vádolom magamat a IV. parancs, vagy a hit, remény s szeretetet ellen elkövetett bűneimről.
d) Nem elégséges azonban – a szükség esetét kivéve – a teljesen általános bűnvallomás, még ha csupán bocsánatos bűnökről volna is szó. Pl.: „Vádolom magam bocsánatos bűneimről”. Az Egyház általános gyakorlata ugyanis, amelynek már törvény ereje van, ily általános vallomással nem éri be, sőt azt tilosnak minősíti. Az olyan egyéneket azonban, kik nagy korlátoltságuk vagy emlékezőtehetségük felette nagy gyengesége folytán egyebet tenni nem tudnak, minthogy magukat általában bűnösöknek vallják, az erkölcsi szükséghelyzet felmentheti a részletesebb bűnvallomástól. Amennyiben tehát a gyóntató az ily szellemi koldusokat még a közönséges és általános emberi hibák elismerésére sem tudja rávezetni, feloldozhatja ugyan őket, de csak néhányszor (3–4-szer) az esztendőben. Az ily hiányos gyónások elfogadását ugyanis csakis a szükséghelyzet teszi megokolttá. Amennyiben feltehető, hogy az ily egyének legalább is halálosan nem vétkeznek s az Oltáriszentséget kellő tisztelettel tudják fogadni, nincs akadálya annak, hogy gyakrabban áldozzanak.
1 Tökéletlenség az, ami nem megfontolt szándékból ered, avagy csupán tanáccsal, nem pedig kötelező paranccsal ellenkezik.