A szív töredelméhez és a bűnvallomáshoz kell még járulnia az elégtétel alázatos elfogadásának. Elfogadása lényeges eleme a szentségnek. Valamikor jelentékeny volt a feladott elégtétel. Most azonban a gyóntatótól a bűnért járó büntetésként feladott penitencia csak néhány imádságból, alamizsnából vagy valamilyen önmegtagadási gyakorlatból áll. Igaz ugyan, hogy Krisztus Urunk bőséges elégtételt adott bűneinkért, de a trienti zsinat szerint a méltányosság és az igazságosság úgy kívánja, hogy ha a keresztség után vétkeztünk, a bűneinkkel felhalmozott adósság törlesztéséhez magunk is hozzájáruljunk engesztelésünkkel.1
Mivel ez az elégtétel szentségi, Krisztus Jézus az őt helyettesítő pap szája által egyesíti saját elégtételével. Ezért olyan nagy hatású, hogy létrehozza a lélekben „a bűn halálát”. Mikor elvégezzük a bűneinkért járó elégtételt, a trienti zsinat szerint hasonlókká leszünk Jézus Krisztushoz, aki végtelen elégtételt adott Atyjának bűneinkért. A zsinat megjegyzi, hogy „azok az elégtételi cselekedetek, melyeket elvégzünk, értéküket csak Jézus Krisztussal való egyesülésünkből merítik. Nélküle, magunktól, valóban semmit sem tehetünk, de kegyelmével megerősítve mindent elviselhetünk. Így tehát minden dicsőségünk Krisztusban van, benne élünk, benne mozgunk, általa teszünk eleget bűneinkért, amikor bűneink kiengesztelésére a bűnbánat méltó gyümölcseit teremjük. Elégtételünk tőle nyeri érdemét, ő ajánlja fel Atyjának és őáltala fogadja el az Atya”.2
Látjuk tehát, milyen csodálatos szentséget rendelt Isten bölcsessége, hatalma és jósága a mi üdvösségünkre. Isten benne találja meg a maga és Fia dicsőségét, mert Jézus végtelen érdemeiért bocsát meg nekünk, adja vissza vagy nagyobbítja bennünk az isteni életet. Egyesüljünk ezentúl a választottak énekével, melyet a Bárány dicsőségére zengenek:
– Ó, Krisztus Jézus, aki feláldoztad magad értünk és megváltottál drága véreddel, tiéd legyen minden dicséret, minden hatalom, minden dicsőség, minden magasztalás mindörökké!
1 Sess. XIV., cap. 8.
2 Idézzük ezt a szép szöveget: Dum satisfaciendo patimur pro peccatis, Christo Jesu qui pro peccatis nostris satisfecit, ex quo omnis sufficientia nostra est, conformes efficimur, certissimam quoque inde arrham habentes, quod si compatimur, et conglorificabimur. Neque vero ita nostra est satisfactio haec, quam pro peccatis nostris exsolvimus, ut non sit per Christum Jesum; nam qui ex nobis tamquam ex nobis nihil possumus, eo cooperante, qui nos confortat, omnia possumus. Ita non habet homo, unde glorietur; sed omnis gloriatio nostra in Christo est, in quo vivimus, in quo movemur, in quo satisfacimus, facientes fructus dignos paenitentiae, qui ex illo vim habent, ab illo offeruntur Patri, et per illum acceptantur a Patre. – Concil. Trid. Sess. XIV., cap. 8.