A bánatot követnie kell a bűnvallomásnak.
Jézus a gyónás szentségét ítélet formájában rendelte: „Amit föloldoztok a földön, fel lesz oldva a mennyekben is; akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik”. De magának a bűnösnek kell vádolnia önmagát hibáiról a bíró előtt, aki kimondja az ítéletet. És ki ez a bíró? Bűneim megvallása egyedül csak Istenre tartozik. Senkinek, sem angyalnak, sem embernek, sem a sátánnak nincs joga behatolni lelkiismeretem szentélyébe, lelkem legbelsőbb rejtekébe. Egyedül Istent illeti meg ez a hódolat és ő ezt meg is követeli ebben a szentségben Fiának, Jézusnak a dicsőségére.
Mondottuk már, amikor az Egyházról szóltunk: a megtestesülés óta Isten azt akarja, hogy gondviselésének üdvösségtervében rendes körülmények között emberek vezessenek bennünket, akik Fiát helyettesítik körülöttünk. Ez mintegy folytatása a megtestesülésnek és ugyanakkor Krisztus szent emberségének magasztalása.
Krisztus, a megtestesült Ige azért szállott le a megaláztatások tengerébe, hogy minket megváltson a bűntől és visszaadja az isteni életet. De csak mint ember semmisíthette meg magát, szenvedhetett, halhatott meg és engesztelhetett. És mivel „kiüresítette magát… haláláig a keresztfán, ezért az Isten is igen felmagasztalta őt”.1 Az Atya meg akarja dicsőíteni Fiát, mint embert: „Meg is dicsőítettem és újra meg fogom dicsőíteni”.2 És milyen dicsőségben részesíti? Jobbjára ülteti az égben; azt akarja, hogy „nevére minden térd meghajoljon… és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr”.3 Mert az Atya „neki adott minden hatalmat mennyben és a földön”.4 És e hatalom jegyei között ott van az összes lelkek megítélése is. Jézus maga mondja: „Nem is ítél az Atya senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta, hogy mindenki tisztelje a Fiút,…5 mivel ő az Emberfia”.6 Krisztust Atyja ég és föld urává tette. Itt a földön irgalmas bíró; de Krisztus Urunk maga mondotta ki szenvedésekor, hogy az utolsó napon „az Emberfia eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel”,7 hogy megítéljen eleveneket és holtakat.
Az Atya így akarja megdicsőíteni Fiát és azt akarja, hogy így dicsőítsük mi is ebben a szentségben. Tegyük fel, hogy valaki halálos bűnt követett el. Isten elé járul, siratja vétkét, sanyargatja testét és kész mindent magára vállalni, hogy kiengesztelje a bűnt. Isten azonban azt mondja neki: „Jó, de én azt akarom, hogy elismerjétek, hirdessétek Fiamnak, Jézusnak a hatalmát azzal, hogy alávetitek neki magatokat annak a személyében, aki őt helyettesíti köztetek. És aki őt képviseli, pappá szentelése napján megkapta Fiam bírói hatalmát”. Ha pedig a bűnös nem akarja megadni ezt a hódolatot Jézus szent emberségének, Isten nem hallgatja meg. De ha hívő lélekkel aláveti magát ennek a feltételnek, akkor nincs az a hiba, nincs az a bűn, nincs az a vétek, nincs az a gonoszság, melyet Isten meg ne bocsátana és meg ne újítaná bocsánatát, ahányszor csak akarja a visszaeső, de megtörődött bűnös.
Ennek a bűnvallomásnak bánattól meghatott szívből kell fakadnia. A gyónás nem gépies felsorolás, hanem vád: úgy kell hozzá járulni, mint ahogy a vádlott megy bírája elé. Két ellensége van ennek az egyszerű, alázatos gyónásnak: a megszokás és az aggályoskodás. – A megszokás csaknem mindig közömbös gyónásra vezet. Hogy ezt megszüntessük, arra a legjobb eszköz, ha felkeltjük e szentség magasztos méltóságába vetett hitünket. Mondottuk: valahányszor gyónunk, még ha csak bocsánatos bűnről vádoljuk is magunkat, Jézus vérét ajánlja fel Atyjának, hogy bocsánatot nyerjen számunkra. – Az aggályoskodás abban áll, hogy esetleges dolgot lényegesnek tartunk, ok nélkül olyan részletekkel vagy körülményekkel bíbelődünk, amelyek egyáltalában nem változtatnak a bűn lényegén, ha ugyan egyáltalában bűnről van szó. A gyónásban az legyen vágyunk, hogy mindent elmondjunk, ami csak a szívünkön van. Ez könnyű lesz akkor, ha megvan az a jó szokásunk, hogy minden nap megvizsgáljuk az eltöltött nap cselekedeteit. Ha valamiről kétségünk támad és nyugtalanít bennünket, a belőle gyakran származó gyötrődést úgy fogadjuk, mintha az elégtételhez tartoznék és mondjuk el, amit tudunk. Istennek nem az a szándéka, hogy a gyónás a lélek kínzása legyen, hanem ellenkezőleg, hogy megnyugtassa.8 Mikor a tékozló fiú visszatért Atyjához, talán ő is véget nem érő önigazolásokkal vesződik? El sem képzelhető. Ellenkezőleg, atyja lábához veti magát és azt mondja: „Nyomorult vagyok. Nem vagyok méltó, hogy veled beszéljek. De eljöttem, hogy elmondjam, mit tettem”. És atyja azonnal felemeli, karjába zárja. Mindent megbocsát, mindent elfelejt, sőt lakomát készít, hogy megünnepelje fia visszatérését.
Így van ez mennyei Atyánkkal is. Isten abban találja dicsőségét, hogy megbocsát nekünk, mert minden bocsánat szeretett Fiának, Jézus Krisztusnak elégtételéből származik. Jézus drága vére az utolsó cseppig kiömlött a bűnök bocsánatára. Krisztus engesztelése, melyet Atyja igazságosságának, szentségének, fölségének ajánlott fel, végtelen értékű. Valahányszor Isten megbocsát nekünk, valahányszor a pap feloldoz bennünket, annyi, mintha Jézus összes szenvedéseit, összes érdemeit, egész szeretetét és vérét mutatná be Atyjának és alkalmazná lelkünkre, hogy visszaadja az életet, vagy növelje, ha csak bocsánatos bűnről van szó: „A bűnbánat szentségét (azért alapította), hogy a keresztség után bűnbe esettekre Krisztus halálának jótéteményét alkalmazza”.9 A pap azt mondja: „Jézus Krisztus oldozzon fel téged és én az ő tekintélyénél fogva feloldozlak bűneidtől”. Hát megbocsáthatja valaki a más ellen elkövetett sértést? Nem. A pap mégis azt mondja: „Én téged feloldozlak”. Miért mondhatja ezt? Mert Krisztus mondja az ő szájával.
Mintha minden gyónásunk alkalmával így szólna Jézus Atyjához: „Atyám, felajánlom neked ezért a lélekért szenvedésem elégtételét és érdemeit. Felajánlom vérem kelyhét, mely kiontatott a bűnök bocsánatára”. Akkor amiként Krisztus jóváhagyja a pap ítéletét és bocsánatát, ugyanúgy az Atya is megerősíti a maga részéről a kimondott ítéletet és a Fia által adott bocsánatot. Azt mondja nekünk: „Én is megbocsátok”.
Ez a szó megnyugtatja a lelket. Gondoljuk el, mit jelent az, hogy maga az Isten biztosít bennünket bocsánatáról! Ha megsértettem egy becsületes embert és az felém nyújtja a kezét: „Mindent elfelejtek”, nem kételkedem, hogy megbocsátott. A bűnbánat szentségében Krisztus, az Istenember, maga az Igazság mondja nekünk: „Megbocsátok” és mi kételkednénk bocsánatában? Nem, nem kételkedhetünk benne. Ez a bocsánat feltétlen, visszavonhatatlan. Isten mondja: „Ha bűneitek olyanok is, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó…10 Eltörlöm gonoszságaidat, mint a felhőt, és bűneidet, mint a ködöt”11 Isten megbocsátása méltó az Istenhez. Amit király tesz, királyi az; amit Isten művel, isteni: higgyünk szeretetében, szavában, megbocsátásában. – Ez a hit és bizalom végtelenül kedves Isten és Jézus előtt, mert hódolat Krisztus végtelen értékű érdemei előtt, kinyilvánítása annak, hogy az a teljes és egyetemes bűnbocsánat, melyet Isten itt a földön az embereknek ad Jézus vérének diadala.
1 Fil 2,7-9
2 Jn 12,28
3 Fil 2,10-11
4 Mt 28,18
5 Jn 5,22
6 Uo. 27
7 Mk 13,26
8 Sane vero res et effectus hujus sacramenti, quantum ad ejus vim et efficaciam pertinet, reconciliatio est cum Deo, quam interdum in viris piis et cum devotione hoc sacramentum percipientibus, conscientiae pax et serenitas, cum vehementi spiritus consolatione consequi solet. Concil. Trid. Sess. XIV., cap. 3.
9 Sacramentum penitentiae (instituit), quo lapsis, post baptismum, beneficium mortis Christi applicatur. Uo. cap. 1.
10 Iz 1,18
11 Uo. 44,22