Mint említettük, Krisztus mindig kéri Atyját, hogy bőséges legyen a kegyelem tanítványaiban. „Mindenkor él, hogy értünk közbenjárjon”.1 De az a lélek, aki megmarad a bűnben, nem tartozik többé Krisztushoz, hanem a sátáné. A sátán helyettesíti benne Krisztust. A sátán azonban Krisztussal ellentétben, vádolja ezt a lelket Isten előtt: „Az enyém” – mondja Istennek. Éjjel-nappal magának követeli – hiszen valóban az övé: „Testvéreink vádlója, aki vádat emelt ellenünk Istenünk színe előtt éjjel-nappal”.2
Tegyük fel, hogy a halál meglepi ezt a lelket anélkül, hogy ideje volna magábaszállásra. És ez nem is lehetetlen. Hiszen Krisztus Urunk figyelmeztetett bennünket: „Mint a tolvaj érkezem hozzád, és nem fogod tudni, mely órában érkezem hozzád”.3 – Az Istentől való elfordulás akkor végleges. Az akarat bűnre való készsége örökre változhatatlan marad. A lélek nem térhet vissza többé a legfőbb Jóhoz, örökre elszakadt tőle.4 Az örökkévalóság csak megerősíti és véglegesíti a természetfeletti halál állapotában, melyet a lélek szabadon választott, amikor elfordult Istentől. Lejárt a próbaidő és az irgalom ideje: ütött a végső óra, az igazságosság órája. „Az Úr a bosszúállás Istene.”5
És ez az igazságosság rettenetes, mert Isten erős kézzel áll bosszút azért, hogy a lélek annyi isteni előzékenység és sugallat ellenére is mindaddig szándékosan visszautasította, makacsul megvetette isteni jogait. „Mert a leszámolás Istene az Úr!”6
Krisztus lelkünk érdekében nyilatkoztatta ki ezt az igazságot: Isten mindent alapjában, lényegében ismer és tévedhetetlenül, végtelen pontosságal és parányi túlzás nélkül ítél meg: „Súly és mérleg az Úr törvénye”.7 „Enyhén ítél.”8 Isten az örök Bölcsesség, aki mindent súllyal és mértékkel mér. Ő a legfőbb Jóság: elfogadta azt a bőséges elégtételt, melyet Jézus adott a világ bűneiért a kereszten. – És mégis, amikor üt az örökkévalóság órája, gyűlöletével9 a pokol véget nem érő kínjaiba és sötétségébe űzi a bűnt, ahol áldott Megváltónk saját szavai szerint „sírás lesz és fogak csikorgatása”,10 abba „a gehennába, melynek tüze ki nem alszik”,11 ahová a keményszívű, gonosz gazdag ember is került. Könyörögve kéri a szegény Lázárt, hogy vízbe mártván ujja hegyét, hűsítse meg nyelvét, „mert kínlódik a lángokban”.12 – Isten, a végtelen szentség és fölség ennyire utálja a bűnt, mellyel a teremtmény szándékosan és makacsul „nemet” mond parancsainak: „Örök büntetésbe mennek”, – mondja Jézus ezeknek a teremtményeknek.13
Igaz ugyan, hogy rettenetes ennek a soha ki nem alvó tűznek a büntetése; de mi ez összehasonlítva azzal a kínnal, hogy a lélek mindörökre meg van fosztva Istentől és Krisztustól? Mit jelent érezni azt, hogy a lélek lényének egész természeti energiájával Isten élvezésére törekszik és ugyanakkor látni, hogy örökre meg van fosztva tőle? – A pokol lényege éppen ez a kiolthatatlan szomjúság Isten után, aki önmagának teremtette a lelket. A bűnös itt a földön elszakadhat Istentől és törődhetik a teremtményekkel, de az örökkévalóságban már csak Isten színe előtt áll és mindörökre elvesztette őt! Csak aki tudja, mit jelent az Isten szeretete, értheti meg, mit jelent az egész örökkévalóságban elveszíteni őt. Mit jelent éhezni és szomjúhozni a végtelen boldogságot és soha el nem érni!
– „Távozzatok tőlem, átkozottak!”14 – mondja az Úr. „Nem ismerlek titeket.”15 Meghívtalak benneteket, hogy résztvegyetek dicsőségemben és boldogságomban, meg akartalak benneteket áldani „minden mennyei lelki áldással”.16 Ezért nektek adtam Fiamat, felhalmoztam benne a kegyelem teljességét, hogy kiáradjon rátok. Ő volt a ti utatok, melyen eljuthattatok volna az igazsághoz és az élethez. Meghalt érettetek, nektek adta érdemeit és elégtételét. Nektek adta Egyházát, nektek adta Lelkét. Mit nem adtam meg ővele, hogy egykor résztvehessetek az örök lakomán, melyet e szeretett Fiú dicsőségére készítettem? Sok év állt rendelkezéstekre, hogy előkészüljetek rá, de ti nem akartátok. Arcátlanul megvetettétek irgalmas előzékenységemet, elvetettétek a világosságot és az életet. Most már letelt az idő: távozzatok tőlem, átkozottak! Mert nem hasonlítotok Fiamhoz. Nem ismerlek benneteket, mert nem viselitek magatokon arcvonásait. Az ő országában csak testvéreinek van helyük, akik hasonlítanak hozzá a kegyelemmel. Távozzatok, menjetek az örök tűzre, mely a sátánnak és az ő angyalainak készíttetett. Mert ti választottátok az ördögöt a bűnnel, „ti az ördög-atyától vagytok”,17 az ő képét viselitek. – „Nem ismerlek titeket!”
Milyen rettenetes ítélet! Milyen kín lesz majd hallani ezt a szót a mennyei Atya szájából: Átkozottak, nem ismerlek titeket!
Jézus mondja, hogy akkor a bűnösök kétségbeesve kiáltanak fel: „Hegyek, szakadjatok ránk és halmok, takarjatok el minket!”18 De ezek a kárhozottak, akiket a bűn örökre elválasztott az Istentől, élő zsákmányai lelkiismeretük rágódó férgének, mely nem hal meg, a tűznek, mely soha ki nem alszik, az ördögök hatalmának, akik most már dühösen és szabadon vetik magukat áldozataikra; eleven zsákmányai a legkeserűbb és legszomorúbb kétségbeesésnek. Azonkívül folyton ismételniök kell majd a Szentírás szavait, melyeknek szörnyű igazsága csak most, az örökkévalóság fényénél lesz nyilvánvaló előttük: „Igazságos vagy, Uram, és ítéleted igaz!19 Igazak az Úr ítéletei, egytől-egyig igazságosak”.20 Az az ítélet, mely vég nélkül ránk nehezedik, a mi művünk, mi akartuk: „Valóban letértünk az igazság útjáról!”21
Milyen végzetes szerencsétlenség tehát a bűn, amely megsemmisíti a lélek életét és ilyen rettenetes bűnhődés fenyegető romlásába taszítja! Ha egyetlen egyszer követtünk is el szándékosan halálos bűnt, már megérdemeltük, hogy ebben a választásunkban maradjunk az egész örökkévalóságon át és elmondhatjuk Istennek: „Az Úr irgalma az, hogy el nem vesztünk”.22
A bűn Isten szenvedése és mivel Isten szent, azért büntet így egy örökkévalóságon át. Ha igazán szeretnénk Istent, ugyanúgy éreznénk a bűnnel szemben, mint Isten: „Kik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a rosszat”.23 Írva van az Úrról: „Szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot”.24 Buzgó imádságban kérjük őt a feszület lábánál, hogy részesítsen bennünket lelkünk egyetlen igazi bajának gyűlöletében.
Egyáltalában nem szándékunk a lelkiéletet az örök büntetéstől való félelemre alapítani. Szent Pál megmondotta, hogy nem a szolgai félelem, a szolgaság lelkét kaptuk, amely a büntetéstől fél, hanem az istenfiúság lelkét.
De ne felejtsük el, hogy az Úr Jézus – akinek minden szava, mint maga mondotta, élet forrása lelkünk számára25 – tanácsolja a félelmet, nem a büntetéstől, hanem a Mindenhatótól, aki a „gehennában” örökre elvesztheti testünket-lelkünket. És jegyezzük meg, hogy amikor Krisztus Urunk ezt az istenfélelmet ajánlotta tanítványainak, azért tette, mert „az ő barátai”: „Mondom pedig nektek, barátaimnak…”26 Tehát különös szeretetét bizonyítja azzal, hogy ezt az üdvös félelmet felkelti bennünk.
A Szentírás szerint „boldog az az ember, aki féli az Urat”.27 A Szentírás szavai telve vannak hasonló dicsérettel. Jézus megköveteli tőlünk ennek a tisztelő, szent, fiúi félelemnek a hódolatát. Vannak mégis olyan istentelenek, akiknek istengyűlölete már az őrülettel határos, úgyhogy a Mindenhatóval is dacolnának, mint az az istentagadó, aki azt mondotta: „Ha valóban van Isten, inkább elviselném poklát az egész örökkévalóságban, mintsem meghajoljak előtte!” Esztelen! hiszen a gyertya lángjába sem tudná bedugni ujját anélkül, hogy rögtön vissza ne kapná!
Nézzük, mennyire sürgette Szent Pál is a keresztényeknél, hogy őrizkedjenek a bűntől! Ő megismerte, hogy Isten „gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket” Krisztus Jézusban.28 Senki nála jobban nem magasztalta ezt az irgalmat. Senki több erővel és szentebb lelkesedéssel nem dicsőítette. Senki jobban nem tudta gyengeségünk elé tárni Jézus kegyelmének hatalmát és diadalát. Senki nem tudott nagyobb bizalmat kelteni a lelkekben Krisztus érdemeinek és elégtételének bősége iránt. – Mégis ezt mondja arról a lélekről, aki makacsul elleneszegült az isteni törvénynek: „Rettenetes az élő Istennek kezébe esni!…”29
Ó, mennyei Atyánk, szabadíts meg a gonosztól!…
1 Zsid 7,25
2 Jel 12,10
3 Jel 3,3
4 Szent Tamás: IV. Sentent. 50. q. 2. a. 1. q. 1.
5 Zsolt 93,1
6 Jer 51,56
7 Péld 16,11
8 Bölcs 12,18
9 A „gyűlölet” szó itt nem Isten érzelmét jelenti, hanem azt az erkölcsi állapotot, mely abból fakad, hogy Isten jelen van abban a lélekben, aki örökre megmaradt a bűn állapotában és az isteni törvény elleni lázadásban. Isten gyűlölete csak igazságosságának gyakorlása, az örök törvények ereje, mely most szabadon érvényesül.
10 Mt 22,13
11 Mk 9,43
12 Lk 16,24
13 Mt 25,46
14 Uo. 41
15 Uo. 12
16 Ef 1,1-3
17 Jn 8,44; 1Jn 3,8
18 Lk 23,30
19 Zsolt 118,137
20 Uo. 18,10
21 Bölcs 5,6
22 Siral 3,22
23 Zsolt 96,10
24 Uo. 44,8
25 Jn 6,64
26 Lk 12,4
27 Zsolt 111,1
28 Ef 2,4
29 Zsid 10,30