A bűn, mondják, Isten szenvedése.
Tudjuk, hogy ez a kifejezés nem pontos, szabatos, csak általános emberi szóhasználatunknak megfelelő. Hiszen a szenvedés összeférhetetlen az Istenséggel. A bűn Isten szenvedése, mivel általa a teremtmény tagadja Isten létezését, igazságát, hatalmát, szentségét, jóságát. Mit tesz az a lélek, akiről beszéltünk, mikor szabad elhatározásából Isten törvényével ellenkezően cselekszik? Tulajdonképpen tagadja, hogy Isten a legfőbb bölcsesség, akinek hatalma van törvényeket szabni. Valójában tagadja Isten szentségét és megtagadja tőle az imádást, mely neki kijár. Valójában tagadja, hogy Isten a mindenhatóság és így joga van engedelmességet követelni azoktól a lényektől, kik tőle kapják az életet. Tagadja, hogy Isten a legfőbb jóság és méltó arra, hogy többre becsüljük mindannál, ami nem ő. Lealacsonyítja Istent a teremtmény alá. Non serviam: „Nem ismerlek és nem szolgálok neked!” – ismétli az ilyen lélek a lázadó angyal szavait, melyeket lázadásakor mondott. – Szájjal is kiáltja? Nem, néha egyáltalában nem mondja ki, talán nem is akarja kimondani, de cselekedetével kiáltja. A bűn valójában tagadása Isten tökéletességeinek, megvetése Isten jogainak: valóban, ha az isteni természet miatt nem volna lehetetlen, akkor az ilyen lélek szenvedést okozna a végtelen Fölségnek és Jóságnak: megsemmisítené az Istent.
És nem ez történt-e tulajdonképpen? Amikor Isten emberi alakot öltött, nem a bűn ölte-e meg?
Mondtuk már, hogy Krisztus szenvedése és halála a legragyogóbb kinyilatkoztatása Isten szeretetének: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért”.1 De egyúttal nincs mélységesebb kinyilatkoztatása a bűn mérhetetlen gonoszságának sem. – Állítsuk most néhány percre szemünk elé a megtestesült Ige szenvedéseit, amikor eljött az ő órája, hogy kiengesztelje a bűnt. Alig sejthetjük, hogy a szenvedésnek és a megaláztatásnak minő szakadékai nyíltak előtte, melyekbe a bűn miatt kellett leereszkednie!
Krisztus Jézus az Isten tulajdon, egyetlen Fia, akiben Atyjának kedve telik. Az Atya minden működésének az a célja, hogy őt dicsőítse: „Meg is dicsőítettem és újra meg fogom dicsőíteni”.2 Mivel telve van kegyelemmel, a kegyelem túlárad benne. Ő az ártatlan főpap. Hozzánk hasonló, aki azonban nem ismeri sem a bűnt, sem a tökéletlenséget. „Ki vádolhat engem közületek a bűnről?” – mondotta a zsidóknak.3 A világ fejedelmének, a sátánnak „semmije sincs benne”.4 Annyira igaz ez, hogy legelkeseredettebb ellenségei, a farizeusok is hiába kutatták életét, hiába vizsgálták tanítását, hiába lesték minden szavát és cselekedetét, amire csak a gyűlölet képes: nem találtak benne okot, hogy halálra ítéljék. Ürügyül két hamis tanúhoz kellett fordulniok. Jézus maga a tisztaság, „Atyja végtelen tökéletességeinek tükrözése, dicsőségének fénye”.5
És íme, hogyan bánt az Atya ezzel a Fiúval, mikor eljött az óra, hogy Jézus lefizesse helyettünk azt az adósságot, mellyel a megsértett igazságosságnak tartoztunk a bűn miatt! Íme, hogyan sújtotta az „Isten Bárányát”, aki a bűnösök helyére állt! A mennyei Atya ellenállhatatlan akaratával össze akarta törni a szenvedésben. „Az Úr akarta őt összetörni a betegséggel.”6 Jézus szent lelkében egymásra torlódnak a szomorúság, bánat, félelem és bágyadtság hullámai, ártatlan teste véres izzadságban fürdik. „Megrémítették a gonoszság örvényei”,7 úgyhogy emberi természete visszariad tőlük és kéri Atyját, ne kelljen kiinnia a keserűség kelyhét, mely előtte lebeg: „Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár”. Az utolsó vacsorán még nem így beszélt. „Akarom” – mondotta akkor Atyjának, aki vele egyenlő. De most a gyalázat, mellyel elhalmozzák az emberek bűnei, melyeket magára vett, átjárja egész lelkét. Úgy imádkozik, mint valami gonosztevő: „Atyám! ha lehetséges…” De az Atya nem akarja. Ez az igazságosság órája, az az óra, amikor Fiát, tulajdon édes Fiát ki akarja szolgáltatni a sötétség hatalmának: „Ez a ti órátok és a sötétség hatalma”.8 – Egyik apostola elárulta, a többiek elhagyták, legfőbb apostola megtagadta. Krisztus Jézus most már gúnyolódás és gyalázat céltáblája egy poroszló kezében. Arculütik őt, a mindenható Istent. Imádandó arcát, mely a szentek öröme, köpések borítják. Megostorozzák, töviskoszorút vernek fejébe. Gúnyból bíborköpenyt vetnek vállára. Nádszálat adnak kezébe. Azután szemtelen gúnyolódással térdet hajtanak előtte a katonák: mindez micsoda mélységes megszégyenítése Annak, aki előtt remegnek az angyalok! Nézzük őt, a világegyetem urat, akivel úgy bánnak, mint valami gonosztevővel, valami csalóval, egysorba állítják a hirhedt rablóval, akit a tömeg többrebecsül. Őt nem védi törvény: halálra ítélik, keresztrefeszítik két lator között. Tűri a tagjaiba vert szegek okozta fájdalmat, a kínzó szomjúságot. Maga előtt látja a népet, amelyet elhalmozott jótéteményeivel, amint gúnyolódva rázza a fejét; hallgatja ellenségei gyűlölködő gúnyolódását: „Hej! másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Szálljon le most a keresztről és hiszünk neki!” Milyen megaláztatás, mennyi gyalázat!
Nézzük azt a megrázó képet, melyet Izaiás próféta már előre megfestett Krisztus szenvedéséről. Egy vonást el nem vehetünk belőle. El kell olvasnunk az egészet, mert minden szó fontos: Krisztus „úgy nőtt fel Isten előtt, mint a fiatal hajtás és mint a gyökér a szomjas földből; nem volt sem szépsége, sem ékessége, hogy megnézzük rajta és külseje sem volt kívánatos. Megvetett volt, a legutolsó az emberek között, a fájdalmak embere, a betegség ismerője; arca mintegy elrejtett és megvetett volt; azért nem is becsültük őt. Valóban a mi betegségeinket ő hordozta s a mi fájdalmainkat ő viselte; és mi őt szinte bélpoklosnak tekintettük, az Istentől megvertnek és megalázottnak. Pedig ő a mi gonoszságainkért sebesíttetett meg, a mi bűneinkért töretett össze; a mi békességünkért van rajta a fenyíték, s az ő kék foltjai által gyógyultunk meg. Mindnyájan mint a juhok tévelyegtünk, kiki saját útjára tért; s az Úr őreá helyezte mindnyájunk gonoszságát. Feláldoztatott, mert ő maga akarta és nem nyitotta meg száját; viszik, mint a juhot leölésre és mint nyírója előtt a bárány, elnémul és meg nem nyitja száját. Kiragadtatott a szorongatásból és az ítéletből. Ki sorolja fel az ő nemzetségét? Mert kivágatott az élők földjéről, népem bűnei miatt vertem meg őt. És gonoszok közt adtak neki sírt és gazdag mellé jutott halálában; mert nem cselekedett gonoszságot, sem álnokság nem volt szájában és az Úr akarta őt összetörni a betegséggel…”9
Mindez nem elég. Isteni Megváltónk még mindig nem ért le a fájdalom mélyére. – Nézd, keresztény lélek, nézd a keresztre függesztett Istenedet! Nem is ember többé, hanem a dühöngő csőcselék megvetett söpredéke: „Féreg vagyok, nem ember, embereknek csúfja, népek utálata”.10 Teste egy seb, lelke mintegy megolvad a szenvedés és gúnykacaj közepett. És ebben a pillanatban az evangélium elbeszélése szerint Jézus hangosan felkiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Jézust elhagyta Atyja. Soha meg nem tudjuk, hogy a szenvedésnek micsoda örvényét nyitotta meg Krisztus előtt magárahagyatottsága! Misztérium ez, melynek mélységeit senki fel nem tárhatja. Jézust elhagyta Atyja! Hogyan? Hát nem teljesítette egész életében Atyja akaratát? Nem teljesítette hivatását, nem „ismertette meg Atyja nevét az emberekkel?”11 Nem szeretetből adta oda magát, „hogy megtudja a világ, hogy szereti az Atyát?”12 Ó, kétségtelenül. – Ó, mennyei Atya, miért verted akkor így meg szeretett Fiadat? – „Népem bűnei miatt vertem meg őt.”13 Mert abban a pillanatban, amikor Krisztus odaadta magát értünk, hogy teljes és végleges elégtételt adjon a bűnért, az Atya attól kezdve csak a bűnt látta Fiában, melyet magára vett, mintha ő maga volna a bűn: „Azt, aki nem ismert bűnt, értünk bűnért való áldozattá tette”.14 „Átokká lett értünk.”15 Atyja elhagyja. Bár isteni léténél fogva Krisztus most is élvezi Isten boldogító színelátásának kimondhatatlan örömét, ez a magárahagyatottság olyan mélységes fájdalommal üli meg lelkét, hogy mérhetetlen halálfélelmében ez a kiáltás szakad ki belőle: „Istenem, miért hagytál el engem?” Az isteni igazságosság felszabadult erővel, mint a rohanó hegyipatak, zúdult rá az Isten tulajdon Fiára: „Isten tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért”.16
Ha tudni akarjuk, hogyan gondolkodik Isten a bűnről, nézzünk a szenvedő Jézusra. – Mikor látjuk, hogyan sújtotta Isten kereszthalállal tulajdon Fiát, akit pedig végtelenül szeret, halvány fogalmunk lehet arról, mit jelent a bűn Isten szemében. Ó, bárcsak megértenők elmélkedéseinkben, mit kért Jézus három óra hosszat Atyjától: „Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár”, és hogy mi volt rá az Atya válasza: „Nem !” és hogy Jézusnak utolsó csepp véréig le kellett fizetnie adósságunkat, minden „kiáltozása és könnyhullatása” ellenére17 Isten „nem kímélte”. Ha ezt megérthetnők, szent borzadással kerülnénk a bűnt. Minő kinyilatkoztatás a bűnről a méltatlanságnak, gyalázatnak és megaláztatásnak ez az áradata, mely maga alá temette Krisztus Jézust! Rettenetesen kell akkor gyűlölnie Istennek a bűnt, ha ilyen nagyon össze tudta zúzni Jézust, ha így össze tudta törni a szenvedéssel és gyalázattal!
Az a lélek, aki szándékosan bűnt követ el, azok közé áll, akik fájdalommal és gyalázattal árasztják el Krisztust. A saját keserűségét öntötte Jézus kelyhébe, melyet meg kellett innia haláltusájában. Júdással együtt elárulta. A poroszlókkal együtt köpésekkel árasztotta el isteni arcát, befogta szemét és arculütte. Péterrel megtagadta, Heródessel nevetség tárgyává tette. A tömeggel dühöngve követelte halálát. Pilátussal együtt álnok ítélettel gyáván halálraítélte. A farizeusok közé állott, akik engesztelhetetlen gyűlöletük mérgével árasztották el a haldokló Jézust és az utolsó pillanatban epét és ecetet kínált Jézusnak szomjúsága csillapítására… Ez a műve annak a léleknek, aki nem akarja alávetni magát az isteni törvénynek: az Isten egyetlen Fiának, Krisztus Jézusnak halálát okozza. Ha valaha olyan szerencsétlenek voltunk, hogy egyetlen egy halálos bűnt is elkövettünk, akkor ilyen lelkek voltunk… Akkor elmondhatjuk: Jézus szenvedése az én művem…
Ó, keresztre szegezett Jézus, te vagy a szent, szeplőtelen főpap, te vagy az ártatlan, érintetlen áldozat, – én… én pedig bűnös vagyok!…
1 Jn 15,13
2 Uo. 12,28
3 Uo. 8,46
4 Uo. 14,30
5 Zsid 1,3
6 Iz 53,10
7 Zsolt 17,5
8 Lk 22,53
9 Iz 53,2-10
10 Zsolt 21,7
11 Jn 17,6
12 Uo 14,31
13 Iz 53,8
14 2Kor 5,21
15 Gal 3,13
16 Róm 8,32
17 Zsid 5,7