II. Szent Leó (611 – 683. július 3.) volt a 80. pápa a kereszténység történetében 681 decemberétől. A hatodik egyetemes zsinat elfogadójaként vonulhatott be a történelembe. Ugyan a gyűlés határozatait Konstantinápolyban is elfogadták, IV. Kónsztantinosz császárral hosszas vitákba bonyolódott. A ravennai egyházszakadás orvoslása is az ő nevéhez kötődik.
Szicíliában született, apját Pálnak hívták. Elődjéhez nemcsak születési helyében hasonlít, hanem abban is, hogy az Isteni szolgálatot Leó is bencés szerzetesként kezdte. Agaton halála (681. január 10.) után három nappal a római zsinat Leót választotta meg a keresztény egyház fejének. Felszentelése azonban több mint egy évig húzódott, a pápa és Bizánc viszonyával kapcsolatos viták miatt.
Kónsztantinosz ugyanis már Agatonnak megígérte, hogy eltekint attól az adótól, amit a pápák fizettek felszentelésük alkalmából a császári kincstárnak. A császár szándékosan késett a pápaválasztás megerősítésével, így a pápa nem avatkozhatott be a folyamatban levő harmadik konstantinápolyi zsinat munkájába, amely többek között a monothelétizmus és I. Honorius pápa elítélését tárgyalta. Végül Leót 682. augusztus 17-én szentelhették fel.
Szent Agathon pápa utódaként 682. augusztus 27 és 683. július 3. között Krisztus földi helytartója. A Liber Pontificalis ékesszólását, latin-görög nyelvtudását és énekkultúráját dicséri. Valószínűleg a lateráni Schola Cantorum növendéke, esetleg tanára volt. Valószínűleg már 681. februárjában megválasztották, de szentelésére csak a császári jóváhagyása után kerülhetett sor, amit a III. konstantinápolyi zsinatról visszatérő legátusok hoztak magukkal.
Rövid hivatali idejének a legfontosabb tevékenysége a hatodik egyetemes zsinat döntéseinek elfogadtatása, pápaságnak legkényesebb kérdése Honorius pápa ügye volt. Leveleket küldött a nyugati világ püspökeinek, ismertetve a zsinat határozatait.
A zsinati aktáiban, amelyeket alá kellett írnia, 3 alkalommal is rögzítették a monotheléták, köztük Honorius pápa elítélését. Leó többször is hangoztatta, hogy I. Honorius pápa kiátkozására nem azért került sor, mert eretnek tanokat vallott, hanem mert nem akadályozta meg azok elterjedését.
Az ú. n. monofizita-vitában Sergius, Konstantinápoly pátriárkája (610-38) azzal próbálta megnyerni a monofizitákat, hogy Krisztusban ugyan két természetet tanított, de csak egy istenemberi működést és csak egy akaratot fogadott el. Ez volt a monotheletizmus eretneksége. Alexandriában a Severianusok monofizita pártját valóban megnyerte ezzel a kompromisszummal, ami ennek az újabb tévtannak bizonyos jelentőséget kölcsönzött. Sergiust Heraklios császár is támogatta, aki a vallási egységet sürgette, hogy a birodalom megerősödjék az előretörő perzsákkal várható összecsapás idejére. Sergius fő ellenfele Szent Sophronius (először szerzetes, majd 634-től Jeruzsálem pátriárkája) és Szent Maximus Confessor voltak.
Honorius pápa viselkedése ebben a kérdésben kifejezetten szerencsétlen volt. Sergius 634-ben fordult hozzá (kétségtelenül azért, hogy ellenfelét, Sophroniust megelőzze) és a probléma eldöntését kérte tőle. Levele nagy diplomáciai ügyességet árul el. Egyfelől eltúlozta a Severianusok visszatérésének jelentőségét, mintha velük az összes monofizita visszatért volna az Egyházba. Ezt – szerinte – azzal lehetett elérni, hogy Krisztusban olyan működési módot fogadtak el, melyre az atyáknál történt már utalás. Sophronius elutasította ezt a tanítást, de elutasításának alátámasztására nem tudott az atyák írásaiból bizonyítékot felmutatni. Ezért ő (m. m. Sergius) azt tanácsolta, hogy mindkét kifejezést kerülni kell, mivel az egyiket monofizitizmusként lehet értelmezni, a másikat viszont úgy, mintha Krisztusban két egymásnak ellentmondó akarat lenne.
Honorius pápa besétált az ügyesen felállított csapdába, és Sergiusnak adott igazat. Válaszleveléből (DS 487) azonban kitűnik, hogy nem volt eretnek érzületű, hanem nem látta át az ügyet, és elsietetten puszta szócsavarásként tekintette. Levele kétségen kívül súlyos tévedés volt, mivel az eretnek Sergius oldalára állt, anélkül, hogy előtte a valóságos helyzetbe elegendő betekintést nyert volna. Honorius azután sem változtatta meg álláspontját, hogy Szent Sophronius küldöttsége is megérkezett Rómába. Ehelyett Sophroniusnak hallgatást parancsolt. E magatartásával egy eretnekséget pártolt. De maga nem volt eretnek, miként ez Sergiusnak küldött második leveléből is kiderül (DS 488).
Honoriust a III. konstantinápolyi zsinaton eretnekként elítélték, bár Agathon pápa ezt nem akarta (DS 550, 552). II. Leó pápa ezt nem hagyta jóvá, hanem Honorius pápát csak kötelességmulasztásáért ítélte el.
Leó pontifikátusa alatt rendeződött véglegesen a ravennai érsekség helyzete is. Ravenna volt a császár itáliai székhelye, vagy személyes képviselőjének, az exarchának a központja. A város politikai jelentőségét kihasználva Ravenna érsekei Róma hatóságától független patriarchátust akartak kiépíteni. Amikor a pápa ezt elutasította, császári rendeletet kieszközölve érték el céljukat, és nem engedelmeskedtek a római pápának. IV. Kónsztantinosz eltörölte elődje, II. Kónsztasz császár határozatát, és megerősítette a római pápák jogát Ravenna felett.
Leó ezért cserébe elengedte a ravennai érsekek Rómának fizetendő adóját. Ezen felül több eljárási kedvezményt is biztosított a ravennai érsekek számára.
II. Leó pápát kortársai nagy építkezőnek is tartották, hiszen több templomot és kolostort is felújított, és tartva egy újabb lombard támadástól, a legtöbb katakomba relikviáit átszállíttatta egy általa építtetett új templomba. 683. július 3-án halt meg.
Szentként tisztelik, ünnepét július 3-án tartják.