Nem szabad azonban szem elől tévesztenünk azt az igazságot, melyre már Szent Pál figyelmeztet bennünket: Isten csak az isteni élet csírájával ajándékoz meg bennünket. Ennek még fejlődnie kell, virágba kell borulnia – aminthogy a bűn megtagadását, „a bűn halálát” is szüntelenül meg kell újítanunk, meg kell erősítenünk lelkünkben.
Ádám egyetlen bűnével egy csapásra mindent elveszítettünk. Isten azonban a keresztségben nem adja vissza isteni ajándékát egyszerre eredeti sértetlenségében. Meghagyja bennünk a bűnös kívánságokat, a bűn melegágyát, mely egyre kevesbíteni, megsemmisíteni törekszik az isteni életet. Ez harcot jelent, mely azonban érdem forrása. Tehát egész életünkben azt kell valóra váltanunk, amit a keresztség megkezdett: a keresztséggel részesülünk Krisztus halálának és feltámadott életének misztériumában, isteni erejében. „A bűn meghalt”, de a bűnös kívánság megmaradt. Ezért folytatnunk kell a bűn halálát azáltal, hogy mindig ellenemondunk a sátánnak, sugallatainak és cselekedeteinek, a világ és a test csábításainak. A kegyelem élet forrása a lelkünkben, de csak csírája ennek az életnek, melyet nekünk magunknak kell szárba szöktetnünk. Krisztus Urunk maga is maghoz, mustármaghoz hasonlítja az Isten országát, mely nagy fává növekszik. Így van ez lelkünk isteni életével is.
Lássuk most, hogyan fejti ki Szent Pál ezt az igazságot. A keresztségben „kivetkőztetek a régi emberből (aki Ádámtól származott) és cselekedeteiből. Felöltöztetek abba az újba (ez a Jézus Krisztusban, a Szentlélek kegyelmével új életre született lélek), aki megújult teremtője képmására”1 Ugyanezt mondja kedves efezusi híveinek is: „Azt tanultátok Krisztustól, … hogy korábbi életetek után immár vessétek le a régi embert, aki romlásba jut a csalárd kívánságok miatt; hogy újuljatok meg lelkileg bensőtökben és hogy valóban magatokra öltsétek az új embert, aki az Isten képére teremtetett igaznak és szentnek”.2 Tehát itt a földön, földi zarándokságunk idején ezt a kettős feladatot kell megoldanunk: Halj meg a bűnnek és élj Istennek! „Ekként ti is úgy tekintsétek magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.”3
Isten elgondolásában a bűnnek ez a halála végleges és ez az élet természete szerint halhatatlan. De elveszthetjük ezt az életet és újra meghalhatunk a bűn által. A mi feladatunk tehát, hogy megőrizzük, ápoljuk és szárbaszöktessük ezt az isteni csírát mindaddig, míg az utolsó napon el nem érünk Krisztus nagykorúságára. Az egész keresztény aszkézis a keresztségi kegyelemből fakad. Feladata eltávolítani minden akadályt, azután szárbaszöktetni azt az isteni csírát, melyet az Egyház vetett el a lelkekbe gyermekei felavatásának napján. Abban áll a keresztény élet, hogy egész életünkön át fokozatosan és következetesen kifejlesztjük a keresztségben nyert kettős jelleget, egész életünket e szentségben elénk tűzött kettős természetfeletti feladat: a „halál” és az „élet” megvalósítására rendezzük be. Ez a kereszténység egész programja.
Sőt örök boldogságunk sem más, mint a teljes és végleges megszabadulás a bűntől, a haláltól és a szenvedéstől, továbbá dicsőséges kivirágzása annak az isteni életnek, melynek letéteményese, záloga bennünk a keresztségi jegy.
Mint látjuk, a keresztség pillanatától kezdve magának Krisztusnak a halála és élete valósul meg lelkünkben. De ez a halál az életért van. Ó, bárcsak megértenők Szent Pál szavait: „Mindnyájan, kik Krisztusra megkeresztelkedtetek, Krisztust öltöttétek magatokra”.4 Nemcsak külsőleg vettük magunkra, mint a ruhát, hanem vele bensőségesen egyesültünk.5 „Reáoltattunk” „beléoltattunk”, mondja Szent Pál, „mert ő a szőlőtő, mi vagyunk a szőlővesszők”. Az isteni nedv által, mely bennünk kering,6 „átváltozunk benne”: „Ugyanazon képmássá fogunk átváltozni”7 A belévetett hit által fogadjuk be őt a keresztségben. Halála által mi is meghalunk a sátánnak és cselekedeteinek, a bűnnek; élete a mi életünk lesz. Ezzel a legelső szentséggel, mely Isten gyermekeivé tett bennünket, Krisztus testvérei lettünk, vele egyesültünk, Egyháza tagjai lettünk és Lelke vezet bennünket. Mikor Krisztusban megkeresztelkedtünk, a kegyelemmel isteni életre születtünk Krisztusban. Ezért mondja Szent Pál, hogy „új életet éljünk”.8 Ne éljünk többé a bűnben, melyet megtagadtunk, hanem a hit világosságában, az isteni Lélek működésétől vezérelve, aki kegyelmet ad, hogy jócselekedeteink által az életszentség számos gyümölcsét teremjük.
Újítsuk fel gyakran e szentség erejét, melynek istenfiúságunkat és kereszténnyé avatásunkat köszönhetjük. Újítsuk meg ekkor tett fogadásunkat, hogy Krisztus, aki azon a napon megszületett lelkünkben a hit által, egyre jobban és jobban növekedjék bennünk „az Atya dicsőségére”. Ez nagyon hasznos gyakorlat a lelkiéletben. Szent Pál is kéri tanítványát, Timóteust a neki írt levélben, hogy „ébressze fel lelkében pappá szenteltetésének kegyelmét”. Ugyanez mondható a keresztségi kegyelemről is. Ébresszük fel magunkban a keresztség alkalmával nyert kegyelmet és újítsuk meg akkor tett fogadásunkat. Ha például reggel a szentáldozás után, amikor az Úr Jézus valóban jelen van szívünkben, hittel és szeretettel felújítjuk lelkünkben a bánatot és azt a készséget, hogy ellenemondunk a sátánnak, a bűnnek, a világnak és csak Krisztushoz és Egyházához ragaszkodunk, akkor a keresztségi kegyelem úgyszólván feltör a lelkünk mélyéről, ahová kitörölhetetlenül be van vésve a keresztség jegye. Ez a kegyelem Krisztus erejével, aki Szentlelkével bennünk lakik, segít mintegy újra meghalnunk a bűnnek, új erőt ad, hogy ellene tudjunk állni az ördögnek, újra belénk önti az isteni életet, mintegy megerősíti és megújítja Jézus Krisztussal való egyesülésünket.
Így Szent Pál szavai szerint a földi, természetes ember napról-napra egyre jobban közeledik halálához, de a belső ember, aki a keresztségben természetfeletti újjászületésével elnyerte az isteni életet, aki megújult Krisztus igazságosságában, ez az új ember napról-napra megerősödik: „Bár a mi külső emberünk romlásnak indul is, mindazonáltal a belső ember napról-napra megújul”.9
Ez a megújulás, mely a keresztséggel kezdődött, egész keresztény életünkön át folytatódik mindaddig, míg el nem érünk az örök halhatatlanság dicső tökéletességére. Szent Pál mondja: „Ami látható, az ideigvaló; ami pedig láthatatlan, örökkévaló”.10 Itt a földön, mondja továbbá, „meghaltatok és életetek el van rejtve Krisztussal az Istenben. Amikor Krisztus, a ti életetek, megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben”.11
Míg ezt a boldog órát várjuk, amikor majd örök szépségében ragyog belső megújulásunk, gyakran köszönjük meg szívünk mélyéből Istennek fogadott fiúságunkat, mellyel megajándékozott bennünket a keresztségben. Hiszen a legelső kegyelemből fakad minden más kegyelem. – A keresztség méltóságunk forrása, ez adja meg nekünk az isteni életet. Nélküle lássék bár mégoly csillogónak, mégoly gazdagnak is az emberi élet, nincs értéke az örökkévalóság számára. A keresztség életünk igazi termékenységének forrása. – Ez a hála abban nyilvánuljon meg, hogy nemes, kitartó hűséggel ragaszkodjunk keresztségi fogadásunkhoz. Mélyen éljük bele magunkat abba az érzelembe: mit jelent kereszténységünk természetfeletti méltósága. Vessünk el magunktól mindent, ami elhomályosíthatná és csak azt keressük ami hozzáillő.12
A keresztségi kegyelemből először a hála érzelmének kell fakadnia lelkünkben. Második az öröm. – Soha nem volna szabad keresztségünkre gondolnunk anélkül, hogy mélységes, bensőséges boldogságot ne éreznénk. Tulajdonképpen megkeresztelésünk napján születtünk az örök boldogságra. Ennek a záloga az a megszentelő kegyelem, melyet akkor elnyertünk. Mióta Isten családjába léptünk, azóta jogunk van egyetlen Fiának örökrészéhez. Elképzelhető-e nagyobb öröm itt a földön a lélek számára annál a gondolatnál, hogy a keresztség napján az örök Atya tekintete szeretettel pihent rajta és amikor az Atya nevén szólította, meghívta arra, hogy részesüljön a Krisztusban felhalmozott áldásokban?
Végre és legfőképpen nagy bizalommal kell eltelnie lelkünknek. – A mennyei Atyával való érintkezéseink közepett jusson eszünkbe, hogy gyermekei vagyunk azáltal, hogy részesültünk elsőszülött testvérünknek, Jézus Krisztusnak isteni születésében. Ha kételkedünk fogadott fiúságunkban vagy azokban a jogokban, melyek belőle fakadnak, magában Krisztusban kételkedünk. Ne felejtsük el soha: megkeresztelkedésünk napján magunkra öltöttük Krisztust, jobban mondva testének tagjai lettünk. Jogunk van tehát, hogy az örök Atya színe elé járuljunk és így szóljunk hozzá: „Én vagyok elsőszülötted”.13 Beszélhetünk Fia nevében, feltétlen bizalommal kérhetünk tőle mindent, amire csak szükségünk van. – Mikor a Szentháromság megteremtett minket, „saját képmására és hasonlatosságára” teremtett. Mikor a keresztségben nekünk adja az istenfiúságot, Krisztus arcvonásait vési lelkünkbe. Ezért, mikor látja, hogy a megszentelő kegyelembe öltöztünk, mely Fiához tesz hasonlóvá bennünket, az Atya minden kérésünket teljesíti, nem önmagunkért, hanem Fia miatt, kiben kedvét lelte.
Ezt a kegyelmet és hatalmat adja meg a keresztség: a természetfeletti istenfiúsággal Krisztus testvéreivé tesz és valóban részesít bennünket isteni életében és örökségében: „Krisztust öltöttétek magatokra…”
Keresztény! mikor ismered meg nagyságodat és méltóságodat?… Mikor jelented ki cselekedeteiddel, hogy az Isten nemzetségéből származol?… Mikor élsz úgy, ahogy méltó Krisztus tanítványához?…
1 Kol 3,9-10
2 Ef 4,20-24
3 Róm 6,11
4 Gal 3,27
5 Ezt jelentette a fehér ruha, melyet a hittanuló magára öltött, amikor kijött a keresztelő-medencéből. Most a gyermekek keresztelésekor a pap az új életre keltő leöntés után fehér kendőt tesz a megkeresztelt fejére.
6 „Ha a gyökér szent, az ágak is azok… Te vadolajfa létedre… részese lettél az olajfa gyökerének és dús nedvének.” Róm 11,16 és köv. Az Egyház egyik magasztos könyörgése röviden összefoglalja ezt az egész tanítást. Pünkösd szombatján imádkozza, kevéssel a keresztvíz ünnepies megáldása előtt, mielőtt még megkeresztelkedtek volna a hittanulók: „Mindenható, örök Isten, ki egyetlen Fiad által magadat Egyházad szőlőművesének mutattad, és ki kegyesen ápolsz minden szőlővesszőt, amely ugyanazon Krisztusban, az igazi szőlőtőn gyümölcsöt hoz, hogy még több gyümölcsöt hozzon: ne engedd, hogy híveiden, akiket mint szőlőskertet Egyiptomból a keresztkút forrása által átültettél, a bűn tövisei elhatalmasodjanak, hanem megszentelő Lelked által megerősítve, örökkétartó gyümölcsökben gazdagodjanak”.
7 2Kor 3,18
8 Róm 6,4
9 2Kor 4,16
10 Uo. 18
11 Kol 3,3-4
12 „Isten…, add meg minden keresztény hívőnek, hogy mindazt, ami e névvel ellenkezik, elvessék (halj meg a bűnnek!) és mindazt, ami vele megegyezik, kövessék (élj Istennek!)” A húsvét utáni 3. vasárnap könyörgése.
13 Ter 27,19