A keresztség még magasztosabb fényben tűnik fel előttünk, ha abból a szempontból tekintjük, hogy ez a szentség avat bennünket keresztényekké.
Mint mondottuk, istenfiúságunk Jézus Krisztus által valósul meg. Csak akkor leszünk Isten gyermekei, ha a kegyelemmel hasonlókká válunk az Atya egyetlen Fiához: „Eleve arra rendelt minket, hogy fiainak fogadtassunk – örökre jegyezzük meg: – Jézus Krisztus által, … hogy hasonlók legyünk Fia formájához s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között”.1 Krisztus érdemelte ki elégtételével ezt a kegyelmet, amint hogy Krisztus a mi példaképünk abban is, ha a mennyei Atya gyermekeiként akarunk élni. – Mindezt akkor értjük csak meg teljesen, ha emlékezetünkbe idézzük, hogyan történt a kereszténnyé avatás az ősegyházban.
Mint tudjuk, az Egyház első századaiban rendesen csak felnőtteknek szolgáltatták ki a keresztséget, elég hosszú előkészületi idő után. Ez alatt oktatták a hittanulót azokra az igazságokra, amelyeket majd hinnie kell. A szentséget nagyszombaton vagy pontosabban húsvét éjjelén szolgáltatták ki a keresztelő kápolnában, a templomtól elkülönített épületben. Ilyeneket még ma is láthatunk az olasz székesegyházakban. Miután a püspök befejezte a keresztelő-medence megáldásának szertartásait, a hittanuló, aki fel akarta venni a keresztséget, leszállott a medencébe. Itt „alámerítették” a vízben (mint a görög szó: βαπτίζειν, elárulja) és közben a főpap kimondta a szentségi szavakat: „Én megkeresztellek téged az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében”. Tehát a hittanuló mintegy eltemetkezett a vízben, majd az ellenkező oldalon elhelyezett lépcsőkön kiszállott. Itt már várta a keresztszülő, aki felszárította róla a keresztvizet és felöltöztette. Mikor már mindegyik hittanuló megkeresztelkedett, a püspök fehér ruhát nyújtott át nekik, mely szívük tisztaságát jelképezte. Majd mindegyikük homlokát megkente szentelt olajjal és így szólt: „A mindenható Isten, aki téged új életre támasztott a vízből és Szentlélekből és aki megbocsátotta minden bűnödet, ő kenjen fel az üdvösség kenetével az örök életre”. Mikor minden szertartásnak vége volt, a körmenet visszatért a templomba. Az újonnan megkereszteltek elől mentek, fehér ruhában, kezükben égő gyertyával, mely Krisztust, a világ világosságát jelképezte. Ekkor elkezdődött a feltámadási szentmise, mely Krisztus győzelmét ünnepelte, aki dicsőségesen elhagyta sírját és új életre támadt, melyet közöl választottaival. Az Egyház annyira örült Krisztus nyájának új szaporodásán, hogy nyolc napon át külön helyet jelölt ki nekik a templomban és emlékezetük húsvét nyolcada alatt betöltötte a liturgiát.2
Ezek a szertartások telve voltak felemelő szimbolikával. Szent Pál szerint azt jelentették, hogy a megkeresztelt részesül Krisztus halálában, temetésében és feltámadásában.
De a szimbólumnál fontosabb itt a létrehozott kegyelem. Bár a sok régi szertartás és velük együtt ez a gazdag szimbolika egyszerűsödött is, mióta szokásba jött a csecsemők keresztelése, azért a szentség ereje ugyanaz marad. A szimbolika csak külsőség: a lényeges szertartások megmaradtak és most is közlik a belső szentségi kegyelmet.
Szent Pál mélyenszántón fejtegeti az ősegyház keresztségének szimbolikáját és kegyelmét. Röviden összefoglaljuk gondolatát, hogy azután jobban megértsük szavait.
Az alámerítés a keresztelőmedence vizében Krisztus halálát és temetését jelenti: ebben részesülünk, amikor eltemetjük a keresztvízben a bűnt és a bűnre való minden hajlandóságot. Megtagadjuk a bűnt. Az Ádám bűnével beszennyezett „régi ember”3 eltűnik a víz alatt, eltemetjük, mint a halottat a sírban (mert csak halottakat szokás eltemetni). – A keresztelőmedencéből új ember születik, aki megtisztult a bűntől és új életre támadt a Szentlélektől megtermékenyített vízből. A lelket a kegyelem, az isteni élet forrása ékesíti, továbbá az isteni erények és a Szentlélek ajándékai. Bűnös merült alá a keresztvízben: bűneit otthagyta és megigazultan jött ki belőle, utánozva Krisztust, aki sírjából isteni életre támadt.4
Ez a keresztségi kegyelem, melyet a szimbólumok jelentenek. Ezek a szimbólumok teljes jelentőségükben akkor érvényesültek, amikor még a keresztséget húsvét éjjelén szolgáltatták ki.
Hallgassuk meg most magát Szent Pált! „Nem tudjátok, hogy mind, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg?” – Tehát mikor e keresztségben meghalunk a bűnnek, az Krisztus halálának példája szerint és annak érdemei által történik. Miért „halunk meg”? Mert Krisztus is meghalt: „Egybenőttünk vele halálának hasonlatosságában”. És mi hal meg? A bűnös, megromlott természet, a „régi ember”. „A mi régi emberünk vele együtt megfeszíttetett.” És miért? Hogy megszabaduljunk a bűntől: „Hogy a bűn teste lerontassék, s ne szolgáljunk többé a bűnnek”. „Eltemettettünk tehát – folytatja Szent Pál, – Krisztussal együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottaiból, éppúgy mi is éljünk új életet.”5
Íme, ez a kötelesség hárul ránk a keresztségi kegyelemből: „Éljünk új életet”, azt az életet, melyet példaképünk, Krisztus tár fel előttünk feltámadásában. Miért? Mert ha Krisztussal való egyesülésünk folytán utánoztuk halálát, a lelkiélettel utánoznunk kell feltámadott életét is. A mi régi emberünk vele együtt megfeszíttetett, azaz lerontatott Krisztus halálával, hogy ne legyünk többé a bűn rabszolgái. „Mert aki meghalt, az felszabadult a bűn alól.”6 Így tehát a keresztségben örökre megtagadtuk a bűnt.
De ez még nem elég. A keresztségben ugyanis az isteni élet csíráját is elnyertük és ennek a csírának egyre fejlődnie kell bennünk. Ezért teszi hozzá Szent Pál: „Ha tehát meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk”. És ez az élet nem szűnik meg soha. „Mert Krisztus, – aki nemcsak példaképünk, hanem a kegyelmet is ő önti belénk, – miután feltámadt halottaiból, már nem hal meg s a halál többé nem uralkodik rajta. Mert halála egyszer s mindenkiért való halál volt a bűnnek; az élete azonban élet az Istennek.”
Szent Pál azzal zárja fejtegetését, hogy a mondottakat alkalmazza azokra, akik a keresztség által részesülnek példaképüknek, Krisztusnak halálában és életében: „Ekként ti is úgy tekintsétek magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Krisztus Jézusban, a mi Urunkban”, akinek tagjai lettetek a keresztségi kegyelemmel.7
Ezek a nagy apostol szavai. Szerinte a keresztség jelképezi Krisztus Jézus halálát és feltámadását, de közli is azt, amit jelent: lehetővé teszi, hogy meghaljunk a bűnnek és éljünk Krisztus Jézusban.
1 Róm 8,29
2 Azok a hittanulók, akik távollétük vagy meg nem felelő előkészületük miatt nem nyerhették el húsvét éjjelén a keresztséget, pünkösd ünnepén vették fel, amikor azt ünnepeljük, hogy a Szentlélek látható alakban leszállott az apostolokra. Ugyanakkor befejeződik a húsvéti időszak. Akkor megismételték a keresztkút megáldásának és a szentség kiszolgáltatásának ugyanezen ünnepies szertartásait. Teljesen megmaradt a húsvéti szimbolika, csakhogy határozottan megnyilatkozott az a gondolat is, hogy a keresztvízben isteni erejével a Szentlélek szüli újjá a lelket. Pünkösd nyolcadának miséi a húsvét nyolcadához hasonlóan több utalást tartalmaznak az újonnan megkereszteltekre.
3 A „régi ember” Szent Pálnál a természetes embert jelenti, aki Ádám fiaként születik és él, mielőtt új életre támadt volna a keresztségben, Jézus Krisztus kegyelmével.
4 Ut unius ejusdemque elementi mysterio et finis esset vitiis et origo virtutibus: „Hogy ugyanazon elem misztériuma által mind a gonoszságok véget érjenek, mind az erények feltámadjanak”. A keresztkút ünnepies megáldása nagyszombaton.
5 Róm 6,3-13. Sicut ille, qui sepelitur sub terra, ita qui baptizatur, immergitur sub aqua. Unde et in baptismo fit trina immersio, non solum propter fidem Trinitatis, sed etiam ad repraesentandum triduum sepulturae Christi, et inde est, quod in sabbato sancto solemnis baptismus in Ecclesia celebratur. Szent Tamás in Epist. ad Rom. c. VI., I. 1.
6 „A bűnös ember – mondja Szent Tamás – a keresztség által eltemetkezik Krisztus szenvedésében és halálában. Mintha csak maga szenvedné el a Megváltó szenvedéseit és halálát. És mivel Krisztus szenvedése és halála elegendő elégtétel a bűnért és bűnért járó minden büntetésért, ezért az a lélek, aki a keresztségben egyesül ezzel az elégtétellel, nem tartozik semmivel sem Isten igazságosságának.” III., q. 69. a. 2.
7 Róm 6,3-13