Hogy pedig a bűnoldó hatalom az apostolok törvényes utódaira is átszállott, nem nehéz bizonyítani. Következik ez már abból is, mert e hatalom nélkül Krisztusnak világot üdvözítő szándékai javarészt meghiúsulnának.
Bocsánatot igénylő lelkek ugyanis mindig bőven lesznek a világ végéig. Az ő végtelen irgalmú szívének ezekről is gondoskodnia kellett. Nem is mulasztja el. Apostolait az ő érdekükben szinte halhatatlanokká teszi: „Íme – szól hozzájuk búcsúzóra – én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig”. (Mt 28,20) Az Úr e szavaknál bizonyára nemcsak apostolaira gondol, kik őt nemsokára a vértanúság útján követni fogják az égi trónra. Látja bennük jogutódaikat, a kezükre bízott lelki kincsek örököseit.
És valóban, ha az Űr azt akarta, hogy mennybeszállta után legyenek, kik a világ végéig evangéliumát hirdetik, keresztelnek s Úrvacsorát osztanak stb., miként ezt ellenfeleink is készséggel elismerik, miért is tett volna kivételt a nem kevésbé fontos oldó-kötő hatalommal? Vajon kevésbé szükséges-e ez, mint az evangélium hirdetése avagy az Úrvacsora? Már a IV. században Pacianus püspök ezzel a kérdéssel szorongatta a nováciánusokat s azok éppen oly kevéssé tudtak rá felelni, mint a XVI. század ún. reformátorai.
Senki se hozza fel ellenvetésül, hogy az apostoloknak a csodák ajándéka is meg volt adva, anélkül, hogy utódaikra átszállott volna. A felelet erre nagyon egyszerű. A csodák ajándéka ugyanis nem volt minden időkre szükséges, hanem csupán a zsenge Egyház palántájának bővebb öntözésére volt szánva Istentől. A megerősödött Egyháznak erre már nem volt szüksége. Ellenben a bűnbocsátó hatalom a rendes és nélkülözhetetlen eszközök közé tartozik, amelyek nélkül az Egyház üdvözítő hivatását nem teljesítheti.