További ok a vezeklésre kötelességünk s egyben legkézzelfoghatóbb érdekünk, hogy bűneinkért eleget tegyünk. „A bűn ne maradjon büntetés nélkül, int szépen Szent Ágoston; ez nem illik, nem jó, nem igazságos! Minthogy tehát a bűnnek bűnhődnie kell, ám büntesd te önmagadat, nehogy megbüntessenek érte.”
A bűnhődést amúgy sem kerülhetjük el. Vagy itt, vagy a másvilágon át kell rajta esnünk. Nem mutatna keresztény okosságra mindent a másvilágra hagyni.
A földi élet, az irgalom korszaka, amidőn Isten kevés jóakaratért sokat elengedni kész; ha egyszer a másvilágon az adósok börtönébe, a tisztítótűzbe kerültél, „bizony mondom neked, ki nem jössz onnét, míg le nem fizeted az utolsó fillért”. (Mt 5,26)
A Szentírás át meg át van szőve példákkal, amelyek a vezeklés hatékonyságát igazolják a bűn s a büntetés eltörlésére. Még a hírhedt Ákáb király is meg tudta kötni az isteni igazságosság kezét bűnbánatával. Midőn ugyanis Ákáb „megszaggatá ruháit és szőrzsákkal fődé be testét és böjtöle és zsákban hála és lehajtott fővel jára…” akkor lőn az Úr szava Illés prófétához: „Nem látod-e, hogy Ákáb megalázta magát előttem? mivel tehát megalázta magát énérettem, nem hozom rá a veszedelmet az ő napjaiban …” (1Kir 21,27–29) Mikor látja Isten a niniveiek vezeklését, nyomban megkönyörül „és elengedé a büntetést, melyről szólott vala, hogy megcselekszi rajtok és nem cselekvé”. (Jón 3,10)
Ehhez járul még, hogy szent hitünk tanítása szerint mi – bizonyos feltételek mellett – nemcsak a saját magunk, hanem mások bűneiért is eleget tehetünk, szépen mondá ez ügyben Stolz Albán egyik lelkipásztornak: „Ugyan Krisztus vére váltá meg a világot, de a mi vérünk alkalmazza reá a megváltás gyümölcseit”. Főleg ez magyarázza az apostoli lelkek s nagy és igazi reformátorok heves, szinte kielégíthetetlen szomját a vezeklés után. Tekintsünk csak végig az Egyház történetén. Minden nagy reformátor azon kezdte, hogy legelsőbb magát reformálta kemény penitencia által. És csak azután hirdette másoknak is a bűnbánatot. S íme nyomukban fellendült a valláserkölcs, kivirágoztak a keresztény erények. Igen! elkezdve Keresztelő Szent Jánostól, minden igazi reform Isten földi országában a szigorúan vezeklő apostoloktól indult ki. Már ebből is megítélhetjük, hogy minő méltatlanul viselik a XVI. század aposztatái a reformátor nevet, kik a „tiszta evangélium” cégére alatt mint magukban, mint másokban szabadlábra helyezték a romlott természetet s a benne dúló szenvedélyeket. Nevetségessé tették a vezeklést, a böjtöt, a szüzességet, túladtak a gyónáson, a tekintélytiszteleten s ezzel elvetették a társadalomban a forradalom csíráit. Ugyanekkor reformálja Szent Terézia Kármelt, alapítja Szent Ignác a Jézustársaságot, Szalézi Szent Ferenc Chantallal a Visitatiót, támadnak egyéb szerzetesrendek, melyek imával s vezekléssel kérlelik Istent a „reformációnak” csúfolt nagy világbotrányért.
Ezek voltak a tridenti szent zsinat által megindított igazi világreformnak első gyümölcsei, végrehajtói s terjesztői.