Kemény s keserves szó az a penitencia, vezeklés! De az ember mégis nekibátorodik, sőt fellelkesül érte, ha a velejáró óriási előnyökre gondol. Soroljunk fel néhányat belőlük, nagyobbára a Lelkigyakorlatok nagy mesterének gondolatmenetét követve.
Az önsanyargatás által megfékezzük érzéki természetünket s könnyebben, biztosabban hajtjuk a lélek igája alá. Így azután sokkal alkalmasabbakká válunk az állapotunktól megkövetelt jóra. Ha ugyanis a testnek mindent megengedünk s minden kellemetlentől óvjuk, sok s nagy nehézségeket fog nekünk okozni. Vakmerő támadásokat intéz a lélek ártatlanság ellen s megtagadja a neki tartozó engedelmességet.
A csikó, ha jól abrakolják s munka nélkül hagyják, ficánkol, kirúg s nagykönnyen elragadja vagy leveti magáról a rajta ülőt. Éppen ilyen az elkényeztetett test is.
Ellenben a sanyargatás által olyan lesz a test, mint a kezes bárány, szelíd és szolgálatkész. Az állatokat is rendesen úgy szelídítik, hogy előbb megböjtöltetik.
A sanyarúsághoz szoktatott test bámulatosan szívóssá, kitartóvá, hajlékonnyá válik a legnehezebb feladatok megoldására. Pompás bizonyságok erre a szentek, kiknek vonzó példájára még alább hivatkozni fogunk.
Egy másik ok az önsanyargatásra az, hogy általa sok kegyelmet kapunk Istentől. Nevezetesen a penitencia gyakorlatait nem kis vigasz szokta kísérni. Az ember lelke felvilágosodik, akarata hatalmas lendületet kap a jóra, a kétségek, aggályok eloszlanak, a kísértések enyhülnek vagy elmaradnak. Mindez sokszor szinte kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy a penitencia Isten tetszésével találkozott. Szépen kifejezésre juttatja mindezt az Egyház a nagyböjti prefációban: „Isten, ki a testi böjt által a vétket megtöröd, a szellemet felemeled, erényt s jutalmat adsz …”
Isten, ha az ő kedvéért a testi örömről lemondunk és sanyarúságra vállalkozunk, bő lelki örömmel szokott kárpótolni. Ellenben mi sem űzi el oly könnyen s hamar a lelki vigaszt, mint ha az ember érzéki kielégülést keres és testi örömmel töltözik. Nem igen élvezheti az ember Isten édességét, ha előbb nem ízlelte meg keresztjének keserűségét.
Főleg könnyebb, lelkiesebb, magasabb imaélet az önsanyargatás nélkül elgondolhatatlan.
A vezeklés tehát voltaképpen a szenvedésnek s örömnek csodálatos vegyüléke.
Midőn Ezdrás a jeruzsálemi templomot újra építteté, a nép majd siránkozott s gyászdalokat zengett, midőn lelki szeme előtt felmerült a régi, rombadőlt, utolérhetetlenül szép templomnak emléke; majd örömrivalgásba tört ki, mikor a bár szerényebb falakat újra emelkedni látta, úgy hogy „senki sem ismerheté meg a vigadók kiáltásának szavát a nép sírásának szavától”. (Ezd 3,13)
A vezeklés is ilyféle titokzatos összeolvadása az örömnek és fájdalomnak. A bűn romjai felett kesergő lélek érzi, tudja, hogy éppen ezáltal Istent könyörületre indítja s a Szentlélek már építi benne fenséges templomát, hogy aztán kiöntse ott vigasztalásait, amelyek a könnyeket oly édesekké teszik. „Ó, boldog az – kiáltja Szent Ágoston – ki ekképp nyomorult.” A szentek nem győzik magasztalni a penitencia poharának fenekén rejlő gyönyört.
„A fa gyökerei – mondja Aranyszájú Szent János – magukban véve keserűek, de mégis a legédesebb gyümölcsöt termik nekünk. Így az Istenért érzett szomorúság is sok gyönyört terem lelkünkben.” „Ha pénzveszteséged felett szomorkodol –mondja ugyanő – ezzel nem nyered azt vissza, ha betegséged miatt bánkódol, ezzel nem enyhíted fájdalmadat, hanem csak súlyosbítod; de ha a bűneid felett bánkódol, ezzel eltörlöd azokat s nagy örömet szerzesz magadnak.