A következő kérdés: miben áll ez a hit? – Általában azt nevezzük hitnek, amikor elfogadjuk más szavát. Amikor az őszinte, becsületes ember kimond valamit, azt elfogadjuk, hiszünk szavának. Ha valaki szavát adja, magát adja.
A természetfeletti hit pedig abban áll, hogy értelmünk elfogadja nem az ember, hanem Isten szavát. – Isten nem tévedhet és nem is téveszthet meg. A hit Istennek, mint a legfőbb igazságnak és tekintélynek kijáró hódolat. Hogy ez a hódolat méltó legyen Istenhez, alá kell vetnünk magunkat szava tekintélyének, bármilyen nehézségekbe ütközzék is értelmünk. Ez az isteni szó olyan hittitkokról beszél, melyek meghaladják értelmünket. Olyan igazságok is követelhetnek hitet, amelyeknél érzékeink, tapasztalatunk látszólag az ellenkezőt állítják, mint amit Isten mond. De Isten azt akarja, hogy feltétlenül meg legyünk győződve kinyilatkoztatásának igazságáról, úgyhogy ha az egész teremtés az ellenkezőt állítaná is, annak ellenére is azt mondjuk Istennek: „Istenem, hiszek, mert te mondottad”.1
A hit – mondja Szent Tamás, – abban áll, hogy értelmünk az akarat parancsára és a kegyelem ösztönzésére elfogadja az isteni igazságot.2 Az értelem hisz, de a szív is hozzájárul. Hogy ezt a hitet gyakorolhassuk, Isten a keresztség szentségében még külön képességet, erőt, „hajlamot” is önt belénk: a hit erényét, amely által értelmünk szeretetből aláveti magát Isten tanúbizonyságának, mivel feltétlenül igazat mond. Ez a hit lényege, de természetesen ennek az odaadásnak és szeretetnek végtelen sok foka lehetséges. – Amikor a hitre buzdító szeretet arra sürget, hogy egész lényünket, értelmünket és cselekvésünket teljesen alávessük Isten tanúskodásának, hitünk akkor tökéletes: a szeretetben válik tevékennyé, benne nyilvánul.3
Mi tehát az Isten tanúsága, melyet hittel kell fogadnunk? Ez a tanúskodás ebben foglalható össze: Krisztus Jézus az ő tulajdon Fia, akit üdvösségünkre küldött és megszentelődésünkre ajándékozott nekünk.
Tudjuk, hogy az Atya hangja háromszor hallatszott a földön4 és mindhárom alkalommal csak azt jelentette ki, hogy Jézus az ő Fia, az ő egyetlen Fia, aki méltó minden szeretetre és dicsőségre: „Ez az én szeretett Fiam… őt hallgassátok”. Krisztus Urunk szerint is ez volt az Isten tanúsága a világ számára, amikor neki adta Fiát: „És aki engem küldött, az Atya, ő tett bizonyságot felőlem”.5 – E bizonyság megerősítésére Isten csodatevő hatalmat adott Fiának, feltámasztotta halottaiból. Maga az Úr Jézus mondja, hogy e tanúság teljes elfogadása adja meg nekünk az örök életet: „Mert ez Atyám akarata, ki engem küldött, hogy mindenkinek, aki a Fiút látja és hisz őbenne, örök élete legyen”.6 Krisztus gyakran hangsúlyozza ezt az igazságot: „Bizony, bizony mondom nektek, hogy aki az én igéimet hallgatja, és hisz annak, ki engem küldött, örök életet nyer… és átment a halálból az életre”.7
Nem tudunk eleget elmélkedni Szent János ezen szavairól: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta”. És miért adta? „Hogy mindaz, – folytatja, – aki őbenne hisz, el ne vesszék, hanem örök élete legyen.” Majd magyarázatként hozzáteszi: „Mert nem azért küldötte Isten az ő Fiát e világra, hogy ítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön e világ ő általa. Aki őbenne hiszen, meg nem ítéltetik; aki pedig nem hiszen, már megítéltetett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében”.8 „Ítélni” itt annyi, mint elítélni. Tehát Szent János szerint aki nem hisz Krisztusban, már el van ítélve. Jegyezzük meg ezt a kifejezést: „már el van ítélve”. Mit jelent ez? Azt, hogy aki nem hisz Jézus Krisztusban, hiába akar üdvözülni. Ügye már most eldőlt. Az örök Atya azt akarja, hogy Fiába vetett hitünk, akit üdvösségünkre küldött, legyen lelkünknek legelső magatartása és üdvösségünk forrása. „Aki a Fiúban hiszen, annak örök élete vagyon; aki pedig nem hiszen a Fiúban, nem fog életet látni, hanem Isten haragja marad rajta.”9 Isten ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy higgyünk Fiában, különben haragja rajta marad – jegyezzük meg a jelenidőt: mostantól fogva rajta „marad” – azokon, akik nem hisznek Fiában. Mit jelent mindez? Azt, hogy a Jézus istenségébe vetett hit az Atya elgondolása szerint legelső kötelességünk, ha részesülni akarunk az isteni életben. A Jézus Krisztus istenségébe vetett hit magában foglalja az összes többi kinyilatkoztatott hitigazságot.
Bátran mondhatjuk, hogy az egész kinyilatkoztatás foglalata Isten legfőbb tanúsága, hogy Jézus Krisztus az ő Fia. Hasonlóképpen az egész hit benne van e tanúság elfogadásában. Ha valóban hiszünk Krisztus istenségében, ugyanakkor hiszünk az egész ószövetségi kinyilatkoztatásban, melynek megvalósulása Krisztus. Hiszünk az egész újszövetségi kinyilatkoztatásban, mert mindaz, amit az apostolok és az Egyház tanítanak, csak Krisztus kinyilatkoztatásának a kiteljesedése.
Aki tehát elismeri Krisztus istenségét, ugyanakkor elfogadja az egész kinyilatkoztatás teljességét is. Jézus a megtestesült Ige. Az Ige felfedi előttünk Isten lényegét és bölcsességét. Ez az Ige megtestesül és kinyilatkoztatja Istent az embereknek. „Az egyszülött Fiú, ki az Atya keblén vagyon, ő jelenté ki.”10 És amikor mi a hittel befogadjuk Krisztust, elfogadjuk az egész kinyilatkoztatást.
Azért tehát az a bensőséges meggyőződés, hogy Krisztus Urunk valóban Isten, egész természetfeletti életünk legfőbb alapja. Ha ezt az igazságot megértjük és szerinte élünk, egész lelkiéletünk megvilágosodik és sok gyümölcsöt terem.
1 Itt nem mélyedhetünk bele abba a sokféle pszichológiai és teológiai kérdésbe, mely a hit tényének természetére vonatkozik. Erre elmélkedéseink jellege nem is alkalmas. De ha az olvasó el óhajt mélyülni e kérdésekben, ajánljuk P. Bainvel S. J. világos művét: Lá foi et l’acte de foi; különösen az a fejtegetése érdekes, mely Billot bíborosnak a tekintélyi hitre vonatkozó gondolatát taglalja. Lásd még P. Gardeil O. P. figyelemreméltó tanulmányait: La crédibilité.
2 Ipsum autem credere est actus intellectus assentientis veritati divinae ex imperio voluntatis sub motu gratiae. II-II., q. 2. a. 9
3 Fides, nisi ad eam spes accedat et caritas, neque unit perfecte cum Christo, neque corporis ejus vivum membrum efficit. Concil. Tnd. sess. VI., cap. 7
4 Mt 3,17; 17,5; Jn 12,28
5 Jn 5,37. Lásd az egész szakaszt a 31. verstől.
6 Jn 6,40; vö. 17,21
7 Uo. 5,24
8 Uo. 3,16-18
9 Uo. 3,36
10 Jn 1,18