A szentté avatott apáca:”Aki szívén viselte az Eucharisztiát…”
„Servi Mariae” – „Szűz Mária szolgái” néven, a Szervita Világi Rend női ágának alapítója.
Firenzében született előkelő családban. Apja fiatalabb éveiben könnyelmű életet folytatott,az öregkor küszöbén azonban magábaszállt. Testvérének, boldog Falconieri Eleknek, a szervita rend egyik alapítójának figyelmeztetései is segítették a megtérésben.
Rómába ment, meggyónt IV. Orbán pápának. Megtérését komolyan vette és Firenzében hatalmas templomot építtetett a Boldogságos Szűz tiszteletére.
Házassága eddig gyermektelen volt, most öregkorára, buzgó imádságára megszületett leánya, Juliána. Nagybátyja Falconieri Elek azt mondta róla, hogy édesanyja nem is leányt, hanem angyalt hozott a világra.
Az öreg Falconieri ifjúsága bűneit akarta engesztelni Juliánában. A legnagyobb gonddal ügyelt tehát fejlődésére. Már a bölcsőben Jézus és Mária nevére tanította először. A kisleány vallásos nevelésében segítségére volt nagybátyja, Boldog Elek, aki elragadtatva látta Juliána haladását s azt szokta mondani, hogy sógorasszonya angyalt szült e világra.
És Juliána igazán angyali ártatlanságban élt itt a földön. A bűnnek még említését sem tudta elviselni. Mikor egy alkalommal valami botránkoztató esetet beszéltek előtte, elájult. Már kiskorában kezdte az önmegtagadást böjtben, szemeinek fékezésében.
Tizennégy éves korában ő lett első tagja a szerviták harmadrendjének. Benito Szent Fülöp adta rá a fátyolt.
Fehér volt a fátyol, – a tiszta szív jelzője.
Fekete a köntös, – hogy a Fájdalmas Anyára emlékeztessen és bőröv fogta össze, – nem ért egészen a földig, – hogy a munkában, betegápolásban ne legyen akadály.
Könyvet adott a kezébe, — az Úr szenvedéséről szólót, – hogy arról elmélkedjék;
égő gyertyát, hogy azzal várja a mennyei jegyes érkezését.
Juliána ekkor lemondott örökségéről, de szüleinek haláláig otthon élt. Szerdán és pénteken semmit sem evett, mert az Oltáriszentséghez járult, de a többi napokon is szigorúan böjtölt. Egy kis kenyéren meg vízen élt. Anyja eleinte nehezen törődött bele, hogy leánya lemondott a világról. Mikor azonban látta szent életét, megnyugodott és hálát adott Istennek, hogy gyermekét ilyen nagy kegyelemmel tüntette ki.
Juliána példáját sokan követték a flórenci leányok közül. Szülei halála után ezekkel közös életet kezdett, most már klauzúra és szigorú szerzetesi szabályok alatt.
A haldokló Benito Szent Fülöp az ő gondoskodásába ajánlotta az egész szervitarendet.
A nagy tisztelet dacára, amivel körülvették, magáról mindig alázatosan vélekedett.
Mindenki, mint mesterére és anyjára figyelt rá a rendben, mégis ő végezte a legutolsó házimunkát. Fáradhatatlan volt a viszálykodások csillapításában és a betegek ápolásában. A fekélyes sebeket sokszor szájával szívta ki és gyógyította meg. Az erőt imádságos életéből merítette hozzá. Gyakori elragadtatásokkal is vigasztalta az Úr.
Élete vége felé az állandó böjt és szigorú önmegtagadás annyira elgyöngítette, hogy teste már nem tudott semmiféle táplálékot feldolgozni. Türelemmel és vidám arccal viselte szenvedéseit,csak azt fájlalta, hogy a szentáldozásról is le kellett mondania.
Minél inkább fogyott az ereje, annál jobban nőtt benne a vágyakozás az Oltáriszentség után. Kérte tehát lelki atyját, hogy hozza be a szobájába. Így legalább közelében lesz és imádhatja. Mikor kívánságát teljesítették, még hevesebben föllángolt benne a vágyakozó szeretet. Ha már nem tudja magához venni, kérte, terítsenek a keblére egy korporalét s tegyék oda a szentostyát. Ezt is megtették.
Ragyogott arca az örömtől, hogy a szívén pihentethette Mennyei Jegyesén. És még egyszer egyesülhetett itt a földön Vele. Utoljára.
A szentostya csodálatosan eltűnt a szíve fölül.
És akkor lelke is elköltözött, 1341 június 19-én.
Holttestén szíve fölött bevésődve ott látták a szentostya lenyomatát, rajta a kereszttel. Halála pillanatában a kis Jézust látta még, amint virágkoszorúval közeledik. Azután angyalok jöttek galambok képében s vitték magukkal azt, aki már a földön testvérük volt.
Wimmer Anzelm: A Szent Szűz szolgálóleánya és az Eucharisztia
Részlet…
Falconieri Szent Julianna, mikor érezte, hogy közeledik életének a vége, el volt készülve, s napról-napra várta az örök Bíró hívó szavát.
A gyomorbaj, ami azelőtt is komoly nehézségeket okozott, annyira elfajult, hogy a Szent semmiféle táplálékot sem tudott magához venni.
Napjait teljes kimerülésben cellájában, kemény fekvőhelyén töltötte. Fájdalmai végtelen heves természetűek voltak s a gyakori rohamok alkalmával annyira fokozódtak, hogy Julianna csak a kegyelem segítségével tudta az elviselhetetlen kínokat végigszenvedni.
Életének ezen utolsó napjaiban Julianna páratlanul szép jelleme egész szépségében még egyszer felragyog, hogy világosságával elárassza a mantelláták közösséget, mélyen behatoljon a szerzetesnők lelkébe és mint a szervita nőmozgalom irányító és vonzó példája kihasson a következő századokra, melyeknek oly nagy szüksége van a szent Alapító egyéni nagyságának ellenállhatatlan idealizmusára.
Julianna példás hősiességgel tűrte a betegség minden kínját és acélos akaraterejével nemcsak az emberi gyarlóságot győzte le véglegesen önmagában, de még arra is maradt ideje, hogy lelki leányai vezetését továbbfolytassa, bátorítsa őket, akiket a szent Alapítónő végtelen szenvedése láthatólag megtört, és akik nem tudták, hogyan enyhítsék elviselhetetlen fájdalmait. Lelki leányai őszinte részvéte mélyen meghatotta.
S midőn észrevette, hogy szeretett mantellátái aggódva tekintenek a jövőbe s azzal foglalkoznak, hogy mi lesz ezután, oly fájdalmat érzett, mely semmiféle testi kínnal sem volt összehasonlítható. Nem a jövő bizonytalansága bántotta őt, – hisz tudta, hogy a Szent Szűz rendje a Gondviselés különös kedvence, – hanem az fájt neki, hogy lelki leányai aggódnak, s megint a lelki szenvedés keresztútját járják, ezúttal azonban miatta.
Julianna tehát mindent elkövetett, hogy enyhítse a mantelláták tépelődését.
Akaratereje utolsó megfeszítésével elrejtette kimondhatatlan fájdalmait és így sikerült neki a siránkozókat megvigasztalni s felvidámítani. Úgy feküdt kemény ágyában, mintha rózsákra fektették volna s fájdalmai között még mosolyogni is tudott.
Eljött a búcsúzás pillanata is és Julianna a szenvedés magasztos katedrájáról buzdította lelki leányait a mindig tökéletesebb lelki életre, a szerzetesi hivatás megbecsülésére és a rendhez való hűségre. Elragadó ékesszólással és a legpazarabb színekben vázolta előttük a Szent Szűz szolgálatának szépségeit és azokat a felfoghatatlan értékeket, melyekben azok részesülnek, akik mint a Szentszűz szolgálóleányai, életüket a Golgota misztikus magaslatán töltik és együtt szenvednek a Keresztrefeszítettet vigasztaló Istenanyával.
A passzió, a megváltás jegyeseinek nevezte őket, akik utolsó tanítását hallgatták.
A végelgyengülés pillanata közeledtével Julianna még egyszer akart részesülni az Eucharisztia kegyelmében s kérte, hogy hívják el a ház lelkiatyját, mert – ezúttal bizony utoljára – áldozni szeretne.
Keserves lelki elhagyatottságában, mely az utolsó időben oly kíméletlenül meggyötörte, vágyva vágyakozott a szentségi Jézussal való egyesülés után, hisz erőre, kitartásra volt szüksége az élet e legkomolyabb pillanatában, mely csak az örökkévalóság végtelenségében csendül ki. A Szentnek még egy utolsó megpróbáltatáson kellett keresztülmennie, amire azonban nem volt elkészülve.
A lelkiatya, akit a mantelláták rögtön hívattak, tudott Julianna betegségéről és belátta, hogy a Szent kívánságát nem lehet teljesíteni, mert gyomra már semmit sem képes megtartani, még a parányi szent ostyát sem.
A Szentet villámcsapásként érintette utolsó kérésének megtagadása, de már annyira hozzászokott a szenvedéshez, hogy ebbe is belenyugodott.
A ház lelkiatyját alázatosan még csak arra kérte, hogy ha már nem részesülhet a szentáldozás kegyelmében, hozzák legalább a legméltóságosabb Oltáriszentséget szobájába, hogy így közelebbről élvezhesse a szentségi Jézus jelenlétét.
A lelkiatya nem akarta a Szentet megszomorítani, – és egyébként is az volt a véleménye, hogy Julianna megérdemli az eucharisztikus Jézus látogatását, – tehát teljesítette kívánságát s a legméltóságosabb Oltáriszentséget a beteg cellájába hozta.
A Szent alighogy a legméltóságosabb Oltáriszentséget megpillantotta, végső erőfeszítéssel felkelt fekhelyéről s térdre borulva imádta az Urat. Fájdalomtól megtört hangon rebegte alig hallhatóan:
„Lehetséges az Uram, hogy így kell meghalnom? Anélkül, hogy a szentáldozásban Veled egyesülhetnék!”
Ezután a paphoz fordult és kérte, hogy hozná még közelebb az Urat.
A ház lelkiatyja ezt a kérést is teljesítette, mire a Szent, aki csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott felkelni, teljesen elerőtlenedett s eszméletét vesztve hanyatlott az odasiető mantelláták karjaiba, akik visszafektették nyughelyére.
A lelkiatya ekkor, – bizonyára egy fenső ihlet parancsának engedelmeskedve, – a haláltusáját vívó Szent szűz tiszta, görcsös fájdalmakban meg-megremegő keblére fehér gyolcsot terített s a már alig dobogó szívre helyezte a szent Ostyát, mely ekkor került az elképzelhető legtisztább és legméltóbb oltárra.
Arra, ami ebben a pillanatban történt, senki sem számított. A szent Ostya eltűnt a Szent kebléről. S hiába volt minden keresés, – nem találták sehol.
Egyszerre csak felcsendült Julianna hangja teljes tisztaságában, mintha élete delén állana:
„Én édes Jézusom!”
A megszabadulás örömkiáltása volt ez, annak a boldog léleknek a dicsőséges éneke, mely minden földi megterheléstől menten siet az isteni Megváltó elé.
És Julianna megszűnt élni.
Lelke már Jézusnál volt s töltekezett az örök világosság ragyogásával.
Történt pedig mindez 1341 június 19-én.
Szent Julianna holttestét lelki leányai rangidőse, Soderini Boldog Johanna készítette elő az utolsó útra. E komoly munkálatok folyamán a mantelláták megtalálták az eltűnt szent Ostyát is, melyet a Szent magával vitt az örökkévalóságba. Azon a helyen, ahol az Eucharisztia csodás módon Julianna testébe hatolt be, hogy így lehetővé tegye a szentáldozást, Boldog Johanna, mikor fedezte fel az élő húsba vésve a szentostya alakját.’
(Ennek a csodának az emlékére a mantelláták manapság is a Szentostya képét hordják a vállruha alatt.)
Rájöttek még egyébre is, mert megtalálták a Szent vezeklőövét, mely teljesen bele volt nőve a testbe úgy, hogy csak késsel lehetett onnan eltávolítani.
A holttest ezután a Falconieriek kívánságára a családi sírboltban lett elhelyezve.
És az, aki életében is magához vonzotta az embereket, különösen a szenvedőket és a szerencsétlen bűnösöket, még halálában sem változott meg: „a halott magához vonzotta az élőket.”
A SZERVITA REND
Hét előkelő firenzei kereskedő a Monte Senario magányában, szegénységben és bűnbánatban, testvéri közösséget alapított 1233-ban. Mária Szolgái néven terjedt el a rend, közismertebben: ők a szerviták.
A rendet XI. Benedek pápa 1304-ben hagyta jóvá. A hét rendalapítóról, akiket 1888-ban XIII. Leó pápa avatott szentté, minden év február 17-én emlékezik meg az egyház.
Női ága is született a rendnek, amelyet 1332-ben Falconieri Szent Julianna alapított.
A Firenzétől tizennyolc kilométerre fekvő Monte Senario nevű hegyen építették az első kolostort, és ott kezdődött a külső- belső szabályzat kialakítása. 1255-ben ismerték el őket.
Megalapításukat a középkori legenda színesen rajzolja elénk.
Amikor együtt imádkoztak, Szűz Mária megjelent, és így szólt hozzájuk:
„Íme, én szolgáimul választottalak benneteket, hogy segítsetek megmunkálni Szent Fiam áldott szőlőjét. A sötét színű ruha, amelyet rátok adok, emlékeztessen benneteket mindig az én fájdalmaimra, melyeket Szent Fiam kínszenvedésekor álltam ki. Szent Ágoston Szabályai, melyeket ezennel a kezetekbe adok, megmutatják nektek az utat, amelyen haladva elnyerhetitek az örök élet pálmáját.”
Külsőleg tehát kolduló rend voltak. Szent Ágoston reguláját követték, az Evangéliumot szerették volna hirdetni és megvalósítani, de belsőleg elsősorban megszentelődésre törekedtek. A világtól elvonulva, fölmenve a hegyre, az istenszeretet mélységébe és magasságaiba igyekeztek, majd lejöttek a völgybe, a mindennapokba, és az emberekhez eljuttatták az Evangéliumot, az Istent. Önmegszentelődés és lelkipásztorkodás volt a céljuk. Mindig szerény, egyszerű emberek voltak, így lehettek jel a mély vallásosságra és emberségre.
Falconieri Szent Júlia, a rend női ágának alapítója
„Servi Mariae” – „Szűz Mária szolgái”
Feladatuk még a Fájdalmas Szűz tiszteletének terjesztése.
„Servi Mariae”, azt jelenti, hogy Szűz Mária szolgái.
Templomaikban mindenütt megtalálható a Piéta, a Fájdalmas Anya ábrázolása, aki ölében tartja halott Fiát. Krisztus testét, tehát az egész egyházat az ölében tartja, és viseli annak fájdalmát, sebeit, gondját. Ahogyan Szűz Mária ölébe veszi Krisztus fájdalmát, a szervita atyák is úgy veszik ölükbe minden ember fájdalmát. Rendkívül megértők, emberszeretők. Náluk a Fájdalmas Anya tisztelete ilyen csodálatos lelkiséget sugárzott ki. Mindemellett állandóan hangsúlyozzák, hogy Jézus Krisztus mindig és mindenben az igaz hit központja.
Benizzi Szent Fülöp Falconieri Szent Juliannának adott tanácsai:
A harmadrendiek tartsák folyton szem előtt, hogy az ő hivatásuk e világon a küzdés és az ő saját rossz hajlamaik legyőzése.
Hogy magukat a fájdalmas Anyához hasonlóvá tegyék, becsüljék a fájdalmat többre az örömnél, a világi szórakozások Isten szolgálatával nem egyeztethetők össze.
Családjuk körében szeretettel működjenek és a gyakran zavart okozó fölösleges aggodalmaktól tartózkodjanak.
Ájtatosságaik végzését hozzák összhangba a család békéjével, mert Istennek szolgálata – a bűnt kivéve – mindennel összeegyeztethető, a rendes kötelességek teljesítését pedig sohasem akadályozza.
A világ gyakran gúnyolja az ájtatos, visszavonult lelkeket: de ők ne törődjenek azzal és jusson eszükbe mindig az Apostol szava:
„Ha én az embereknek óhajtanék tetszeni, nem lennék Krisztus szolgája.”
Iparkodjanak mindig hasznosan foglalkozni, mert a tétlenségből sok rossz fakad s az üres szív gyakran világi hiúságokkal telik meg.
Szomorúságaikban forduljanak Istenhez s a szomorúak vigasztalójához, a fájdalmas Szűzanyához, nem pedig a gyarló teremtményekhez.
Kerüljék a világ nagyrabecsülését, de az ájtatosság örve alatt sohasem vessék meg embertársaikat.
AZ EUCHARISZTIKUS CSODÁK
Az eucharisztikus csodák olyan isteni megnyilvánulások, amelyek célja, hogy megerősítsék a hitünket abban, hogy az Úr teste és vére valóságosan jelen van az Eucharisztiában.
Ismerjük az Ő valóságos jelenlétére vonatkozó katolikus tanítást: az átváltoztatás szavainak kimondásával – „ez az én testem” és „ez az én vérem” – a kenyér Krisztus testévé, a bor Krisztus vérévé lesz.
Ezt a csodálatos átalakulást átlényegülésnek nevezzük, az anyag lényege változik át. A kenyér és a bor csak megjelenésében, jellegében marad ugyanaz; ezt járuléknak nevezzük.
Kiterjedésben, színben, ízben, illatban vagy a tápanyagok vonatkozásában nincs változás, de a lényegében, vagy még inkább: „az igaz valóságában van, mert a lényeg Krisztus testévé és vérévé lesz.Az átlényegülést nem érzékelhetjük érzékszerveinkkel; a csodás átváltozást csak hittel foghatjuk fel.„
(Forrás: tisztaszívvel.blogspot.com)
Néhány eucharisztikus csoda
A világ különböző részein sok eucharisztikus csoda történt és történik ma is. Volt, hogy az átváltoztatott ostya és bor az áldozók szájában valódi hússá és vérré változott. Olyan is előfordult, hogy a pap kételkedett benne, hogy Jézus valóságosan jelen van-e az Oltáriszentségben, mire az átváltoztatott kenyérből és borból a jelenlevők megdöbbenésére vér kezdett folyni.
A Lanciano-i (Olaszország) eucharisztikus csoda
Az ősi Anxanum romjaira épült Frentanese városa több mint 1200 éve őrzi a katolikus egyház első és legnagyobb eucharisztikus csodájának ereklyéit. A csodás eseményre Krisztus után a VIII. században került sor a város Szent Legontianusnak szentelt kis templomában, mint isteni válasz egy bazilita szerzetesnek, akinek kételyei támadtak, hogy Jézus valóságosan jelen van-e az Oltáriszentségben. A misén az átváltoztatás során az ostya valóban élő hússá, a bor pedig valóban élő vérré változott. A vér öt szabálytalan formájú és különböző nagyságú rögben alvadt meg.
A hússá vált szentostya, mely ma is jól látható, akkora, mint egy nagy ostya, melyet napjainkban a latin egyházban használnak, a színe világosbarna, hátulról megvilágítva pedig rózsaszín. 1970-7l-ben és 1981-ben tudományos vizsgálatoknak vetették alá, melyeket többek közt a kiváló és elismert tudós, Oduardo Linoli professzor, az anatómia, kórszövettan, kémia és klinikai mikroszkópia docense végzett Ruggero Bertelli, a sienai egyetem anatómia professzora segédletével. Az elemzéseket megkérdőjelezhetetlenül, teljes precizitással végezték, és mikroszkopikus fényképekkel dokumentálták.
A tudományos elemzés eredményei a következők:
„A hús valódi hús. A vér valódi vér. A hús és a vér embertől származik. A hús szívizomszövetből áll. A húsban a következő részek különböztethetők meg: miokardium, endokardium, bolygóideg és – a miokardium vastagsága alapján – a bal kamra. Alapszerkezete alapján a hús SZÍVBŐL való. A hús és a vércsoportja azonos: AB. A vérben talált protein a friss emberi vérre jellemző arányú. A vérben a következő elemeket találtuk: klorid, foszfor, magnézium, kálium, nátrium és kalcium.”
Máig nincs magyarázat arra a rendkívüli jelenségre, hogyan maradhatott fenn eredeti állapotában a hús és a vér, melyeket 1200 éve természetes állapotukban őriznek, és melyek légköri és biológiai hatásoknak vannak kitéve.
Páduai Szent Antal eucharisztikus csodája
A XIII. században Páduai Szent Antal eucharisztikus csodával térített meg egy makacs eretneket. Az eretneket Bononillonak hívták. Szent Antal megkérdezte tőle, szakítana-e tévhitével, ha öszvére letérdelne az Oltáriszentségben jelen levő Teremtője előtt és imádná Őt. Az eretnek az alábbi feltételekkel mondott igent: az öszvérnek két napig nem ad enni, a harmadik napon pedig a piacra vezeti, ahol az egyik oldalon csábító friss takarmány várná, a másik oldalon pedig Antal állna az Oltáriszentségben jelen levő Krisztussal. Antal belegyezett.
Elérkezett a különös esemény napja. A tér megtelt emberekkel. Ahogy Bononillo a kiéheztetett állatot hozta, biztos volt benne, hogy az öszvér szimatot kap és a takarmányhoz megy oda. Tévedett. Mikor az öszvért elengedte, az habozás nélkül Antalhoz ment oda, és az imádás jeleként letérdelt a legszentebb Oltáriszentség előtt. Megrendülésében az eretnek is térdre borult az Oltáriszentség előtt, és szakított tévhitével.
A Santarém-i (Portugália) eucharisztikus csoda
Ez a csoda 1247. február 16-án történt Portugália Santarém nevű falujában, mikor egy asszony zsidó varázslónőnél keresett megoldást problémájára, mivel férje rendszeresen megcsalta. A varázslónő mágikus szerelmi italt ígért neki, fizetségként azonban szentostyát kért tőle. Miután az asszony szentáldozáshoz járult, a szentostyát kivette a szájából és a fejét fedő fátyolba rejtette. Ekkor azonban csoda történt. Hirtelen a szentostya rendkívül erősen vérezni kezdett. Annyira vérzett, hogy az emberek azt gondolták, hogy az asszony beteg. Ijedten hazarohant, kivette az Oltáriszentséget a fátyolból, és egy tiszta vászonkendőbe csomózta.
Éjszaka nagy fényesség támadt, mely az egész házat beborította és megvilágította. A vászonkendő csomói kioldódtak, az Oltáriszentség kiszabadult, és az angyalok – Istennek dicsérő éneket zengve – a szentostyát magasba emelték. A férje látta ezt, és azonnal megtért.
Hívták a plébánost, aki a szentostyát körmenetben visszavitte a Szent István Templomba.
Az Oltáriszentség vérzése csak akkor állt el, amikor a tartóba helyezték.
Tizenkilenc évvel később a 1266-os kánoni vizsgálat során újabb csoda történt: az ostya már nem a dobozban volt, amibe annak idején helyezték, hanem egy apró üvegedényben.
Királyok, királynők és szentek évszázadokon át nagy pompával tisztelték a csodálatosan vérző szentostya relikviáit. Nem kevesebb, mint fél tucat pápa engedélyezett búcsút azoknak, akik a helyet felkeresik, Xavéri Szent Ferenc pedig indiai útja előtt ide zarándokolt. 1997-ben, a csoda 750. évfordulójának ünnepén a relikviákat tudományosan megvizsgálták. Az elemzések a csoda hitelességét támasztották alá.
Bolsena (Olaszország)
1263-ban egy Péter von Prag nevű német pap misézett Bolsenában a Szent Krisztina Templomban. Komoly kételyei támadtak, hogy Krisztus valóságosan jelen van-e az átváltoztatott ostyában. Mikor a Szent Krisztina Templomban az átváltoztatás szavait kimondta, vércseppek jelentek meg az átváltoztatott ostyán, és a vér a kezén át az oltárra és a korporáléra folyt.
Amint látta ezt, megszakította a misét, és sietve Orvieto-ba utazott, ahol IV. Orbán pápa élt. A történet hallatán a pápa megbocsátott neki kételkedéséért, és megbízottakat küldött Bolsenába, hogy vizsgálják ki az esetet. A sekrestyés és a plébánia összes tagja, akik tanúi voltak az eseménynek, megerősítették a csodát.
Egy évvel később, 1264 augusztusában Orbán pápa elrendelte az Úr Napját, Krisztus szent testének és vérének ünnepét.
(Forrás: karizmatikus hu.)
Ó Isten dicső szent szüze, Szent Julianna, ki mennyei Jegyesed szerelmétől lángolva a földi vágyaknak erős lélekkel ellenálltál, nyerd meg nekünk isteni Jegyesedtől azt a kegyelmet, hogy végső halálküzdelmünkben hatalmas Urunkat, Jézus Krisztust az Oltáriszentségben magunkhoz vehessük és Őt a mennyei hazában örökkétartó örömök közt szemlélhessük. Ámen.