A belső penitenciát s annak a külső penitenciához való viszonyát Szent Ágoston a következő találó szavakkal jellemzi: „Az önsanyargatás (külső penitencia) a test fenyítésében áll, böjtölés, vezeklés, csemegemegvonás, kemény ágy használata és hasonló más dolgok által, amelyek a testet némiképp mind gyötrik s tőle a kellemest és a kényelmet megvonják. Az önmegtagadás (belső penitencia) magasztosabb és értékesebb. Ez az indulatok megfékezésében áll: ha rossz erkölcseink ellen naponkint harcolunk, saját akaratunkat folytonosan leküzdjük, saját ítéletünket alávetjük, haragunkat és türelmetlenségünket elfojtjuk, nyelvünket, szemeinket és rossz hajlamainkat fékezzük. Aki így cselekszik, áttöri szenvedélyeinek falát és erőszakkal emelkedik fel a mennybe”.
Nyilvánvaló, hogy ez a belső penitencia ezerszerte fontosabb, mint a külső. A külső penitencia ugyanis csak az út, az eszköz, hogy a belsőre eljussunk. A voltaképpeni cél a „töredelmes és alázatos szív” (Zsolt 50,19), amely nélkül a külső penitencia mit sem ér.
Indítóokok, hogy a fősúlyt a belső penitenciára helyezzük, nevezetesen a következők:
A külső penitencia a belső nélkül csak a fakírok önkínzása, állatidomítás; erkölcsileg értéktelen. Az érték ugyanis a belsőből forrásozik.
A külső penitenciát, ha azt pl. egészségünk gyengesége miatt nem igen gyakorolhatjuk, pótolhatja a belső, minő a lelki összegyűjtöttség, a teremtményektől való szent függetlenség, szívtisztaság, alázatosság, engedelmesség. Ámde a belső penitenciát semmi sem helyettesítheti.
A külső penitencia nem ritkán az időhöz, helyhez, körülményekhez kénytelen alkalmazkodni, a belsőre azonban mindig s mindenütt nyílik alkalom.
A lelki élet minden mestere elsősorban a belső penitenciát javalja.
Szalézi Szent Ferenc pl. így nyilatkozik: Főteendőnk az legyen, hogy magunkat legyőzzük s az önmagunkról való lemondásban tökéletesítsük. Kiváló nagy gondot kell fordítanunk, hogy leküzdjük a bennünk jelentkező bosszankodást, mérgelődést, haragot, gyanakvást, féltékenységet, hiúságot, irigységet, így kapunk azután erőt nagyobb nehézségek meggyőződésére is.
Keresztes Szent János pedig ezeket mondja: „Többet halad az ember egy hónap alatt, ha indulatait állhatatosan féken tartja, mintha esztendők során át szigorú (külső) penitenciával sanyargatja testét. Ez utóbbihoz ugyanis nem ritkán önszeretet és hiúság is keveredik”.
Maga az Úr Jézus is mennyiszer s mily szigorral ostorozza a farizeusok álszentségét, amely a külsőségekben állott a belső elhanyagolásával.
És amily szükséges a belső penitencia, valljuk be őszintén éppoly nehéz is. Sokkal nehezebb, mint a külső. A belső penitencia ugyanis igazán nekimegy a romlott természetnek s üldözőbe veszi azt a legbelsőbb búvóhelyéig. Mennyivel könnyebb viselni a testi fájdalmakat, mint belső összegyűjtöttségben élni, állandóan Isten jelenlétében járni s állandóan féken tartani s ostromolni a szenvedélyeket. Mennyire igazolja mindezt az élet! Külső penitenciával még csak hellyel-közzel találkozunk, de minő kevés a belső penitenciát gyakorló, igazán önmegtagadott lélek! Jellemzők ez ügyben Aranyszájú Szent János szép igéi: „A katona addig valahogyan takargatja gyávaságát, míg a harcra ki nem vezénylik, de ha oda jutott, akkor már kénytelen megmutatni mi az értéke. Így van ez a kereszténnyel is: a magányban elpalástolhatja hibáit, gyarlóságait, meg nem fékezett szenvedélyeit, de ha az élet harcába kilép, kénytelen kimutatni, hányadán van erényességével”.
Azért is az igazi életszentség főképp a belső penitencia szellemében s gyakorlataiban mutatkozik.
Hogy a számtalan példa közül csupán egyre hivatkozzunk, a szentéletű de la Colombière jézustársasági atya (1641–1682) Alacoque Szent Margit gyóntatója életéből közlünk egy-két adatot. Nagy volt ugyan a külső penitenciában, de belső vezeklése még sokkal csodálatosabb. Midőn elöljárói őt az akkor már protestáns Angolországba a buzgó katolikus Mária Beatrix yorki hercegnő lelki segélyére küldték, a Saint-James királyi palotában kapott lakást. Huzamos ott tartózkodása alatt a fényes királyi termeket meg nem nézte s csakis azokba a helyiségekbe tette lábát, amelyekbe hivatása, kötelmei szólították. Ablaka népes, mozgalmas térre nyílott, de soha az ablakhoz nem közeledett, hogy azon kitekintsen. Az udvar mulatságain, szórakozásain sohasem vett részt. Egyetlen útja csak a betegekhez vezetett, s csupán azokkal társalgott, ki lelki segélyét igénybe venni óhajtották. Mily összegyűjtött lelkületet, a belső penitencia mily magas fokát tételezi fel mindez!