Szent Efrém a „Szentlélek Hárfája”
„…úgy kell ragyognotok, mint a csillagoknak a mindenségben.” (Fil 2,15)
„Senki sem tudja, milyen név méltó édesanyádhoz, ó, Uram!
Szűznek nevezzük – Gyermeke áll ellenében;
Jegyesnek, ám senki nem ismerte meg.
Ha édesanyád ily megfoghatatlan, ki ragadhat meg Téged?”
(Szír Szent Efrém)
Szent Efrém, a szír irodalom megalakítója. Aszkéta életet élő személy, de tanító is, ki népét tanítja.
Világirodalmi szempontból is egyedülálló az, hogy szír irodalmi tevékenysége hatott a görög nyelvű irodalomra is. Énekkart szervez, és az ének segítségével tanít. Ifjúkora óta tisztán tartja gondolatait és szavait. Mind fizikai, mind szellemi értelemben éhezi Isten igazságát, s így az isteni kegyelem szócsövévé válik.
Úgy hívják, a „Szentlélek hárfája”.
Egy ember, aki a szépség és az igazság tiszta forrása…
Az Egyház ezen világító csillaga Mezopotámiában, Keleten jelent meg, 306 körül. Apja pogány mágus volt, ezért elkergette fiát a háztól, aki rokonszenvezett a keresztényekkel.
Szent Jakab püspök vette oltalmába és tanította. A Szentírás tanulmányozása lángra lobbantotta Efrém lelkét, arra ösztönözve őt, hogy semmibe vegye a világ hiábavalóságait és gondjait, és lélekben a mennyi boldogság szemlélése felé forduljon. Hite Istenben és az Istenre való rendíthetetlen hagyatkozása, életét az elragadtatásra tette méltóvá. Az emberi természetet meghaladó testi és lelki tisztasággal rendelkezett. Erényei képessé tették őt arra, hogy lelke minden mozzanatát uralhassa és egész életében egyetlen rossz gondolat sem volt jelen lelkében. Élete alkonyán bevallotta, soha senkiről sem mondott rosszat, és sohasem hagyták el száját meggondolatlan szavak.
Az apostolokhoz hasonlóan semmilyen vagyonnal sem rendelkezett.
Napközben az éhséggel, éjjel az álommal küzdött,szavai és tettei Krisztus szent alázatosságát öltötték magunkra. Istentől a szív töredelmességét és a könnyek ajándékát kapta, ezért a szentek karában sajátos jelzővel illetik őt – a töredelmesség tanítója.
Csodás módon, – ami csak annak számára ismeretes, aki saját életét teljesen elégő áldozatként ajánlotta fel Istennek, – tiszteletreméltó Efrém szemei a könnyek kiapadhatatlan forrásává változtak.
Sok éven át sem éjjel, sem nappal, a megtisztulást és megszentelődést hozó könnyek patakjai – „második keresztség”, – nem szűntek meg folyni szemeiből. Ezek a könnyek fényes tükörré változtatták arcát, amelyben Isten jelenléte tükröződött. Szüntelenül a saját és mások bűnei miatt sírt. Amikor azon csodák felett elmélkedett, amelyeket az Úr a mi érdekünkben tett, sírása örömkönnyekre változott.
Így alakult ki az a csodás állapot, amelyben nem lehetett megkülönböztetni a kezdetet és a véget: a sírás könnyeket szült, a könnyek imádságot, az imádság pedig olyan prédikációt, amely újabb sírásba torkollott.
Tiszteletreméltó Efrém csodálatos írásainak olvasása – a töredelmességről, vagy pedig a Rettenetes ítélet tökéletesen valószerű leírásáról, – nem hagyhatják hidegen még a megkövült érzékelten szívet sem.
A keresztények sok nemzedéke egészen napjainkig sok termékeny könnyet hullatott szent Efrém írásainak olvasása közben, amelyek feltárják a bűnös előtt a bűnbánat és a megtérés útját.
Röviddel megkeresztelkedése után, kb. 20 éves korában a város hiábavalósága elől a pusztába vonult, hogy a csendességben, angyaloktól körülvéve, Istennel társalogva éljen. Minden kötöttségtől szabadon, egyik helyről a másik helyre járt, és mindig oda ment, ahová a Szentlélek, úgy saját, mint testvérei lelke hasznára vezette.
Így jutott el Edesszába, hogy ott a szent helyeken hódoljon és olyan szent emberre találjon, akivel együtt folytathatja a szerzetesi életet.
Útközben egy kihívóan viselkedő asszonnyal találkozott. A szent úgy tett, mintha elfogadná az asszony ajánlatát, és azt mondta neki, hogy kövesse. Ahelyett, hogy olyan elkülönült helyet keresett volna, amely alkalmas a bűn megvalósítására, a néppel teli város főterére vezette az asszonyt.
A parázna asszony megkérdezte:
“Miért vezettél ide engem? Nem szégyenkezel itt lenni a nép szeme előtt?”
A szent azt válaszolta:
“Te, szerencsétlen! Te az emberek tekintetétől félsz? Miért nem rettensz meg inkább Isten szemei előtt, Aki mindent lát, és Aki az utolsó napon meg fogja ítélni minden tettünket és minden gondolatunkat, még a legtitkosabbakat is?”
Félelem fogta el az asszonyt és bűnbánatot tartott.
Ezek után a szent elvezette őt oda, ahol üdvösségén fáradozhatott.
Néhány évig élt Efrém Edesszában, majd ismét kivonult a pusztába. Eljutott hozzá Nagy szent Bazil jótéteményei dicséretének híre, és ekkor az Úr látomásra méltatta őt, amelyben a cezáreai püspök egy lángoszlophoz volt hasonló, amely egyesítette a földet a mennyekkel.
Szent Efrém haladéktalanul elment Kappadókiába. Cezáreába az Úrjelenés ünnepén érkezett meg,bement a templomba, ahol pont az Isteni liturgiát szolgálták. Noha szent Efrém nem értette a görög nyelvet, mégis megrázóan hatott rá a püspök beszéde, mert látta, hogy Bazil püspök vállán egy fehér galamb ül és sugalmazott szavakat súg fülébe. Ugyanez a galamb feltárta Bazil püspök előtt, hogy a hívek tömegében ott áll egy alázatos szíriai szerzetes. A püspök megparancsolta a segédeknek, hogy találják meg, majd hosszasan elbeszélgettek az oltárban.
Az Úr meghallgatta Bazil imáit: tiszteletreméltó Efrém egyszeriben elkezdett görögül beszélni, mintha csak gyermekkorától ismerte volna ezt a nyelvet. Nagy szent Bazil diakónussá szentelte Efrémet, majd elbocsájtotta, hogy térjen vissza szülőföldjére.
Abban az időben Róma és Perzsia szüntelen hadban állt egymással. Egész Perzsia területén kegyetlen üldöztetések zajlottak a keresztények ellen, akiket a rómaiak szövetségeseinek tekintettek. Szent Efrém tudomást szerzett a pusztában testvérei szenvedéséről és visszatért Niszibiába, hogy gondoskodásával és szavaival segítse őket.
Még gyermekkorában az Úr feltárta előtte az ő hivatását egy látomásban, amikor is egy termékeny szőlőtő nőtt ki a gyermek szájából, amely beborította az egész földet. Az ég minden madara odarepült és a terméséből táplálkozott, és mennél több szőlőszemet szaggattak le, annál több fürt jelent meg a szőlőtőn. Olyan termékenyen áradt Isten kegyelme szent Efrémre, hogy amikor beszédet mondott a nép előtt, nyelve képtelen volt hangosan elbeszélni mindazt a mennyei gondolatot, amely az Isten sugalmazása hatására töltötte el elméjét, és úgy tűnt, mint aki beszédhibás.
Éppen ezért, szent Efrém ilyen szokatlan imával fordult Istenhez: “Uram, csendesítsd le kegyelmed árját!”.
Szent Efrém leginkább tanította a népet, amely a pogányság és az eretnekség fenyegetésében élt, a többi idejét a szolgálatnak szentelte, mint diakónus. Igyekezett Krisztus példáját követni, Aki nekünk szolgált. Éppen ezért szent Efrém alázatból nem szenteltette magát pappá.
Amikor 338-ban Niszibit elfoglalták a perzsák, a város szent Efrém és szent Jakab imái révén menekült meg. Mindamellett újabb háborúk következtek, aminek az lett az eredménye, hogy Niszibit 363-ban átadták a perzsa királynak.
Mint sok keresztény, úgy szent Efrém sem kívánkozott a pogány uralkodók vezetése alatt élni, ezért Edesszába ment. Itt élte le élete utolsó tíz évét.
A város közelében az egyik dombon élt remeteéletet. Itt Edesszában keletkezett életének utolsó évtizede alatt írásainak (főleg szentírás-magyarázatok, szentbeszédek és költemények) legnagyobb része. Emellett odaadó tanítótevékenységet folytatott.
Kunyhója köré gyűjtötte a tudományszomjas szír ifjúságot s megvetette az edesszai iskolának alapját, amely több jeles tudóst adott a keleti egyháznak. Költői működése is részben a keresztény tanítás szolgálatában állott. A 3. században ugyanis az edesszai eredetű szír Bardezanes versekben terjesztette gnosztikus tévedéseit. Ezek a versek még Efrém korában is mételyezték a lelkeket. A hithű edesszai diákonus tehát jónak látta verssel küzdeni vers ellen. Olykor leszállt a dombról a városba prédikálni; s az a kistermetű, komolyarcú, sovány, kopasz remete megtalálta a lelkek kapuját.
Hosszabb ideig csak egyszer maradt a városban. Éhínség ütött ki Edesszában és környékén. A szegények a legnagyobb nyomorba jutottak. Idegenek özönlöttek a városba kenyérért és növelték a nyomorúságot. Akkor úgy érezte, hogy neki, a szegény özvegyek gondozására rendelt első hét diakónus (Ap. Csel. 6.) utódjának, kötelessége elhagyni édes kunyhóját.
Beszédei „mint az Úristen művészetével megalkotott kulcs” megnyitották a gazdagok szívét és raktárait. Az összegyűjtött pénzzel és élelemmel rengeteg jót tett a szegényekkel és betegekkel. Csak az éhínség elmúltával tért vissza remetelakába.
Valóban „a szírek napja”, „az Egyház oszlopa” volt s egyik életrajzírója méltán írhatta róla, hogy az Egyház lelki Eufratres-folyója volt ő, aki megöntözte a hívők sokaságát, úgyhogy az a hit terén százszoros termést hozott”.
Edesszában egzegézist tanított, ebben a korszakban írta meg csodálatos alkotásainak nagy részét. Ezekben az alkotásokban az Úr ismerete és a szent dogmák a semmihez sem hasonlítható költői nyelv drága köntösébe lettek öltöztetve.
Úgy tartják, hogy szent Efrém több mint 3 millió sort írt szír nyelven – a Szentírás könyvei nagy részének magyarázatát, eretnekek elleni írások, himnuszok a mennyországról, szüzességről, hitről, az Üdvözítő nagy titkairól és az esztendő minden ünnepéről.
A himnuszok nagyrészt bekerültek a Szír Egyház liturgikus könyveibe. Éppen ezért szent Efrémet a Szentlélek szócsövének és a mindenség tanítójának is nevezik.
Más egyéb, nevéhez fűződő szerzemények nagy számban jutottak el hozzánk görög nyelven. – Ezek alapvetően a töredelmességről és a szerzetességről szóló írások.
372-ben nagy éhínség volt Edesszában, szent Efrém a rászorulók megsegítésén fáradozott, a rákövetkezendő évben az Úrhoz költözött.
A monostorokból, pusztaságból, barlangokból a szerzetesek és küzdők nagy tömege érkezett, hogy a szentet, életének utolsó perceiben megtiszteljék.
Szent és munkás életének 373-ban vetett véget a halál.
Tiszteletreméltó Efrém megható “Végrendeletet” hagyott hátra számukra, telve alázattal és töredelmességgel, amelyben határozottan kérte, hogy ne rendezzenek számára díszes temetést, de dobják csak testét az idegenek számára ásott közös sírba, a virágok és minden más helyett imádsággal segítsék őt.
„…Fönnmaradt „végrendelete”, mely ma is megmondja mindenkinek, akinek füle van lelki dolgok hallására, hogy ki volt Efrém:
„Én, Efrém, meghalok. Nektek pedig, Edessza városának lakói, alázattal és tisztelettel könyörgök, ne engedjétek, hogy az Úr házában vagy oltár alatt temessenek el. Nem volna rendjén, hogy a rothadással teljes férget Isten templomába vagy a szentélybe helyezzék. De temessenek el köntösömben és köpenyemben, amelyeket mindennap használtam. Kísérjetek ki zsoltárokkal és imádságaitokkal s csekélységemért legyetek szívesek állandóan szentáldozatokat fölajánlani. Erszénye sohasem volt Efrémnek és nem volt botja és nem volt táskája, sem aranya, sem ezüstje; ezen a földön soha semmi vagyont nem szereztem és nem birtokoltam.
Szorgosan alkalmazkodjatok utasításaimhoz és tanításomhoz, s mint tanítványaim a katolikus hittől el ne pártoljatok. Legfőképpen legyetek állhatatosak a hitben, óvakodjatok a tévelygőktől, a gonosztevőktől, az üres fecsegőktől és ámítóktól.
Áldott legyen a ti várostok, amelyben laktok: Edessza, a bölcsek városa és anyja”…”
XV. Benedek pápa 1920-ban egyházdoktornak nyilvánította.
A római martirologium 116 szent diakónusa közül őt érte elsőnek ez a kitüntetés. Méltán!
Istenünk, Szent Efrém diákonus a Szentlélek erejével eltelve, ujjongó szívvel énekelt misztériumaidról, és csak neked szolgált. Kérünk, áraszd szívünkbe Szentlelkedet, hogy új éneket énekelve mutathassuk be neked életünk áldozatát!
Olvasmány Szent Efrém diakónus beszédeiből…
Tudásod nappali fényével űzd el, Urunk, értelmünk éji sötétjét, hogy megvilágosult értelmünk legyen szolgálatodra tisztaságunk megújításában. Napkeltével kezdődik a halandók munkaideje; készíts, Urunk, szívünkben lakást magadnak arra a napra, amely nem ér véget. Add meg, hogy meglássuk magunkban a feltámadás életét, és semmi se vonja el lelkünket a benned való örömtől. Vésd belénk, Urunk, irántad való buzgóságunk által annak az örökké tartó napnak a jelét, amely nem napfelkeltével kezdődik.
Szentségeidben naponként téged ölelünk át és magunkba fogadunk; tégy méltókká minket, hogy megtapasztaljuk magunkban a remélt feltámadást. Ezt a kincsedet testünkbe rejtjük el a keresztség kegyelmével; gazdagodjék e kincs szentségeid asztalánál. Add, hogy örvendjünk a te kegyelmedben. Mennyei asztalod emlékvacsorájában a nekünk megfelelő módon részesülünk; birtokoljuk azt majd valóságban az eljövendő megújuláskor.
Hogy milyen földöntúli szépségre vagyunk hivatva, segítse megértenünk a belső öröm és béke, amelyet már itt, e halandó életünkben ébreszt bennünk a te halhatatlan akaratod.
Keresztre feszítésed, ó, Üdvözítőnk, a testi élet befejezése lett; add, hogy keresztre feszítsük gondolkodásmódunkat a szellemi élet alakjában. A te feltámadásod, ó, Jézus, adja meg a nagyszerűséget a mi szellemi emberségünknek; az üdvösség misztériumainak szemlélése szolgáljon tükörként annak felismerésére.
A te isteni üdvrended, ó, Üdvözítőnk, a szellemi világ bemutatása, add, hogy szellemi emberként éljünk benne.
Ne foszd meg, Urunk, lelki megvilágosodásodtól értelmünk világát, és szereteted melegét ne vond el tőlünk. A testünkben rejlő halandóság a megromlás rémével riaszt minket; lelki szereteted kiáradása törölje ki szívünkből a halandóság e hatalmát. Add, Urunk, hogy egyre jobban siessünk örök hazánk felé, és – miként Mózes a hegy tetejéről – a te kinyilatkoztatásod szerint birtokba vegyük azt.
Könyörögés
Urunk, Istenünk, áraszd szívünkbe Szentlelkedet, akinek ihletésére Szent Efrém diakónus ujjongó lélekkel énekelte meg szent titkaidat, és életét egészen a te szolgálatodra szentelte. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.