Az újkor penitenciájáról kevés a mondanivaló. Hiszen a régi értelemben vett vezeklés már – úgyszólván – csak a fegyelmezett szerzetesrendek káptalantermeire, celláira szorult vissza, s zárdák bástyafalai közt vonta meg magát. A nagy világ – főleg a vezeklést még elvben is megtagadó protestantizmus hatása alatt – a penitencia felett már csak csodálkozni s mosolyogni tud s azt a középkor durva, barbár jelleméből folyó – ma már régen elavult – jelenségnek tekinti. A jelenlegi enyhe böjti fegyelem ugyanis már alig több, mint az Egyház iránti engedelmesség gyakorlata s a gyónásban feladott penitencia inkább csak jelképezi, hogy készek vagyunk bűneinkért Istennek eleget tenni. A vétkekkel azonban, amelyekért felkapjuk, arányban semmiképpen sincsenek.
Az Egyház tehát, mint a gyermekei sorsán aggódó édesanya, kényszerülve van a külső vezekléstől irtózó, gyenge híveinek más úton-módon segélyére sietni. Megteszi ezt, mikor búcsúkat enged. Megnyitja Krisztus s a szentek fölös érdemeinek kifogyhatatlan kincstárát, s abból pótolja azt a rettentő büntetésadósságot, melyet a modern ember ugyan nem szűnik meg felhalmozni, de külső vezekléssel le nem törleszt.
A szent búcsú ugyan megszabadítja az erre diszponált lelket az ideigvaló büntetésektől, nevezetesen a reá várakozó tisztítótűztől. De a vezeklésnek egyéb roppant előnyeit, jellemfejlesztő, érdemszerző, engesztelő s kieszközlő erejét, hatását nem pótolhatja. Miért is a penitencia erényének viszonyainkhoz alkalmazkodó gyakorlatai örökre időszerűek s nélkülözhetetlenek maradnak.