A Szentírás egyik könyve, Az apostolok cselekedetei, az Egyház első napjait beszéli el. Ez a kedves, eleven erővel megírt könyv Szent Lukács műve, aki a legtöbb elbeszélt eseménynek maga is tanúja volt. – Láthatjuk belőle, hogyan alakul ki Jeruzsálemben az Egyház, melyet Jézus az apostolokra alapított, hogyan terjed el aztán Júdeán kívül is, különösen Szent Pál igehirdetése következtében. A könyv legnagyobb része valóban a nagy apostol utazásait, munkáját és küzdelmeit beszéli el. Elkísérhetjük igehirdető útjainak csaknem minden állomására. Ezek a lapok elevenen és szemléltetően tárják fel azt a számtalan megpróbáltatást, melyet Szent Pálnak el kellett viselnie. Elmondják, milyen számtalan nehézséggel találkozott, mennyi váratlan kalandba keveredett, mennyit kellett szenvednie különféle utazásai közben, hogy mindenfelé terjessze Jézus nevét és dicsőségét.
Az apostolok cselekedeteiben olvassuk, hogy mikor Szent Pál egyik missziós körútján Efezusba érkezett, találkozott néhány tanítvánnyal. Azt kérdezi tőlük: „Vajon vettétek-e a Szentlelket, minekutána hívők lettetek?” A tanítványok azt felelik neki: „Még azt sem hallottuk, hogy van-e Szentlélek?”1
Mi ezt már nem mondhatjuk, mert nagyon jól tudunk a Szentlélek létezéséről. Mégis, hány keresztény van manapság is, aki csak név szerint ismeri, de majdnem semmit sem tud a lelkekben végzett működéséről! Pedig Isten üdvösségtervét nem érthetjük meg anélkül, hogy amennyire csak lehetséges, határozott fogalmunk ne volna arról: mit jelent számunkra a Szentlélek.
Szent Pál csaknem minden egyes szövegben, ahol a természetfeletti fogadott fiúságunkra vonatkozó örök gondolatokat fejtegeti, mindenütt, ahol a kegyelemről vagy az Egyházról van szó, beszél „az Isten Lelkéről”, „Krisztus Lelkéről”, „Jézus Lelkéről” is. „A gyermekkéfogadás lelkét vettük, amelyben azt kiáltjuk: Abba. (Atyánk!).”2 „Isten elküldé Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: Abba! Atya!”3 „Nem tudjátok-e, hogy az Istennek temploma vagytok, és az Isten Lelke lakik bennetek?”4 Továbbá: „Vagy nem tudjátok-e, hogy tagjaitok a Szentléleknek temploma, ki bennetek vagyon?”5 „Benne (Krisztusban) az egész egybeszerkesztett építmény az Úr szent templomává növekszik. Ti is egybeépültök benne az Istennek lakóhelyévé a Lélekben.”6 Úgyhogy amint egy test vagyunk Krisztusban, ugyanúgy egy Lélek éltet mindnyájunkat: „Egy test és egy lélek…”7 A Szentlélek jelenléte annyira fontos lelkünkben, hogy Szent Pál azt mondja: „Akiben nincs meg Krisztus Lelke, az nem az övé”8
Most már megértjük, hogy az Apostol, aki semmit sem viselt annyira szívén, mint azt, hogy Krisztus éljen tanítványai lelkében, miért kérdezi tőlük: vették-e már a Szentlelket. „Mert csak azok az Isten gyermekei, akiket az Isten lelke vezet.”
Tehát csak akkor ismerjük meg teljesen Krisztus misztériumát és megszentelődésünk üdvösségrendjét, ha tekintetünket erre az isteni Lélekre és bennünk való működésére fordítjuk. – Láttuk, hogy egész életünk célja: alázattal minél mélyebbre hatolni Isten gondolataiba és a gyermek egyszerűségével a lehető legtökéletesebben hozzájuk alkalmazkodni. Mivel azonban ezek a gondolatok Isten gondolatai, azért föltétlenül megvalósulnak. Biztosan megtermik megszentelődésünk gyümölcseit, ha hittel és szeretettel fogadjuk be őket. Hogy azonban Isten tervébe behatolhassunk, ahhoz nem elég, ha „Krisztust befogadjuk”,9 hanem Szent Pál megjegyzése szerint „be kell fogadnunk a Szentlelket” is és alá kell vetnünk magunkat működésének, hogy „egyek legyünk Krisztussal”.
Ezt látjuk az Úr Jézus példájából is. Az utolsó vacsora után abban a csodálatos beszélgetésben, melyben „barátai” előtt felfedte a nekik hozott örök élet titkait, ő maga többször is beszél a Szentlélekről, majdnem annyiszor, mint Atyjáról. Azt mondja, hogy ez a Lélek helyettesíti majd, ha már fölment a mennybe. Ez a Lélek megtanítja majd őket minden igazságra. Ez a Tanító annyira szükséges, hogy Jézus „kéri Atyját, küldje el nekik és maradjon bennük”.
Miért tartotta volna olyan fontosnak isteni Megváltónk, hogy a Szentlélekről beszéljen abban az ünnepies órában, olyan nyomatékos kijelentésekkel, ha az csak holt betű maradna számunkra? Nem vetjük-e meg őt, nem súlyos veszteség-e lelkünknek, ha hallgatással mellőzzük ezt a számunkra olyan életbevágó fontosságú misztériumot?10
Megkíséreljük tehát, hogy a lehető legvilágosabban leírjuk a Szentlélek életét az imádandó Szentháromságban; – működését Krisztus emberségében; – szüntelen jótéteményeit, melyekkel elhalmozza Egyházát és a lelkeket.
Ezzel nagy általánosságban kifejtettük Isten üdvösségtervének célszerű elrendezését.
Kétségtelen, hogy erről a tárgyról csak mélységes tisztelettel beszélhetünk. De mivel Krisztus Urunk nyilatkoztatta ki hitünk szeretettel és bizalommal szemlélheti. Kérjük alázatosan a Szentlelket, hogy világosítsa meg lelkünket isteni fényességének egy sugarával. Ő biztosan meghallgatja könyörgésünket.
1 ApCsel 19,2
2 Róm 8,15
3 Gal 4,6
4 1Kor 3,16
5 1Kor 6,19
6 Ef 2,21-22
7 Ef 4,4
8 Róm 8,9
9 Jn 1,12
10 Dicsőséges emlékezetű XIII. Leó pápa a Szentlélekről szóló körlevelében (Divinum illud munus, 1897. május 9.) keserűen panaszkodik hogy „a keresztényeknek nagyon szegényes ismereteik vannak a Szentlélekről. Ájtatossági gyakorlataikban ugyan gyakran kerül ajkukra neve, de hitüket sűrű sötétség veszi körül”. Azért a pápa erélyesen sürgeti, hogy „az összes hitszónokok és lelkipásztorok buzgón és gyakrabban, »diligentius et uberius«, oktassák a népet a Szentlélekről”. Azt akarja, hogy „kerüljék el az aprólékos teológiai vitákat és a hittitkok mélységeit kutató vakmerő kísérleteket, viszont világos fejtegetéssel emlékeztessék a híveket arra a számos magasztos jótéteményre, mellyel az isteni Ajándékozó elárasztotta és most is szüntelenül elárasztja lelkünket. Mert ebben a magasztos és termékeny hittitokban minden tévedésnek vagy tudatlanságnak teljesen el kell tűnnie, »prorsus depellatur«: Tévedés és tudatlanság méltatlan a világosság fiaihoz”.