A nyugati Egyház, habár némi módosításokat enged is, de még soká fenn tudja tartani hívei között a korábbi szigorú penitencia szellemét. Kivált a műveltebb, nőtlenül élő papság jóval nagyobb tekintélyének tulajdonítjuk e jelenséget. Úgyszólván az egész középkort a vezeklés szelleme jellemzi.
A bűnbánók messze vidékekről gyalog Rómába, Jeruzsálembe, Compostellába zarándokolnak, évente többször nagyböjtöt tartanak, csuhát öltenek, szűk börtönökbe zárkóznak s ostorozzák testüket. Még előkelő urak s hölgyek is a földön, hamura fektetve akarják lelküket kilehelni s végrendeleteikben intézkednek, hogy barát- vagy apácaruhában temessék őket el.
A VIII. s IX. század zsinatai is felette szigorú penitenciákat szabnak ki a bűnösökre. Így pl. a Nagy Károly korabeli kánonok rendelik: A gyilkos a templomba öt évig be ne lépjen, hanem a kapu előtt siránkozzék. Öt év múlva beléphet, de nem áldozhatik. – Aki feleségét meggyilkolta, a templomban a többitől elkülönítve bánkódjék az ajtó közelében; a ki-bemenők közbenjárásáért esedezzék s egész életén át tartsa magát méltatlannak a szentáldozásra. A bestializmus bűnéért 20 évi penitencia volt kiszabva s csak azután vehette a vezeklő az Úr testét.
Különösen kedvelték a hétévi penitencia kiszabását, amely főleg a nagyböjt folyamán volt legszigorúbb. Azért találkozunk manapság is az Egyház nyelvében gyakran a hétévi és hét quadragénai (40 napi) búcsú kifejezéssel, ami a hétévi és hét nagyböjti szigorú vezeklés elengedését jelenti.