a) Jézus szívéből lángok törnek elő, jelzik szeretetét, mellyel e nagy kórházban jár és cseppekben gyógyszerként saját lelkét és életét csepegteti a haldokló lelkekbe; önmagát adja, hogy mindnyájan éljünk. Azért szíve a szeretet iskolája is; így kell szeretni; adni, áldozni kell. – Lángjai jelképezik a mi lelkünk szenvedélyeit is, ellentétjeit az ő lelki életének s e lángok kínozzák őt. Mennyi korom van szívünk lángjaiban, mennyi homály és megzavarodás. A szentáldozás szentségi kegyelme e piszkos lángot tiszta izzássá változtatja.
b) Szívét töviskoszorú köríti; ez szenvedéseit és keserűségeit, a mi tövises lelkünket jelenti. Az önszeretet másoknak tövis, másokba szúr; az Isten-szeretet mások szúrását elviseli, magába fordítja töviskoszorúját. – Van tövisünk nekünk is: betegségeink, melyektől tán nem szabadulhatunk gondjaink, bajaink, keserűségeink. Viseljük e koszorút; 1. győződjünk meg, hogy ez is jóra van; 2. szemléljük a szenvedést Istenben; 3. enyhítsük vele lelki nyomorúságunkat érdemet szerezve; 4. viseljük el bizalommal, jólelkűen.
c) Kereszt nő ki szívéből, szent kereszt. A mienk mindannyiszor nem szent, valahányszor nem Isten kezéből, bűneinkért s megdicsőülésünkre fogadjuk; ilyenkor a kereszt teher, nyomasztó s esztelen. Észszerű a kereszt csak akkor, ha az isteni szeretetben gyökerezik; akkor virág is s gyümölcs is van rajta; különben száraz fa, bitófa.
d) Szívén seb tátong; minden vére kiszivárgott rajta és vitte szerteszéjjel a kegyelmet. E sötét seb tehát a kegyelem forrása; itt merítünk, itt üdülünk. – Szívünkön is sok a seb, s élet is szivárog ki rajtuk, ami azonban nálunk életveszteséggel, elhalással jár. Ezek a sebek erjednek, gennyesek; nem a szabadság, hanem a szolgaság jegyei. Jézus sebei ellenben dicsőségesek. Szeretem Jézust, kinek szívét megsebeztem; szeretetemtől heged megint sebe.