Az igaz vallásból nem hiányozhatik a penitenciatartás

A tenger háborgása a felette dúló viharok szülötte. Az emberi nemnek szinte állandó háborgását belső, lelki mozgalmakra vihetjük vissza. A léleknek pedig voltaképpen egyetlen alapproblémája van: a vallás. Az ember majd közeledik Istenhez, majd távolodik tőle, majd emelkedik, midőn a végcélhoz segítő erkölcsi törvényeket megtartja, majd megint süllyed, mikor azokat elhanyagolja. A hullámverés kiinduló pontja pedig mindig csak az, mert az ember törekszik magában a lelki egyensúlyt helyreállítani, visszasírja a békét, az elvesztett paradicsomot, Istent. Mi egyéb ez, mint a bánat, a penitencia?

Vannak ugyan az emberiség nagy családjának tékozló fiai, akik addig, amíg a mulandó javak öröksége tart, élvezetbe próbálják belefojtani a bánatot, s azt hirdetik a világnak, hogy a földi jólét az igazi vallás. Ebből a vallásból természetesen hiányzanak a bánat, a penitencia. Az emberi nem nagy zöme nem érti meg ezeket a prófétákat, s nem hallgat reájuk. Mindhiába! az emberiségnek az a vallás kell, amelyben kisírhatja magát, amely megmagyarázza könnyeit s meg tudja azokat édesíteni.

Azért az egyedül igazi, az ember természetének megfelelő vallás az lehet, amely megmondja a bánat, a penitencia okát s megadja annak vigaszát. Ez a vallás pedig az ószövetségben a zsidó, az újszövetségben a katolikus vallás. Mind a kettő erőteljesen s kifejezetten bánatos vallás. Az ószövetségi törvény voltaképpen a bűnbánatot kodifikálta, s a próféták nem szűntek meg azt sürgetni. „Térjetek hozzám teljes szívetekből böjttel és sírással és jajgatással. És szaggassátok meg szíveiteket, nem pedig ruháitokat és térjetek a ti Uratokhoz, Istenetekhez …” szól az Úr Joel próféta által. (2,12.13). De a többi próféta is mindezt visszhangozza.

A felvirradó újszövetségben is az első akkord, amely felhangzik s aztán különféle változatban szűnős szüntelen ismétlődik: „Tartsatok bűnbánatot, mert elközelgetett mennyeknek országa”. (Mt 3,2) Ez úgyszólván a kereszténységnek alapdogmája.

Az Üdvözítő, a második Ádám ugyan véres vezeklésével az emberi nem nagy családját a bukásból felemeli, de nem oly értelemben, mintha az egyéni penitenciát feleslegessé tenné, hanem megadja ennek a kiengesztelő, elegettevő erőt, az értéket, az érdemet. A megváltó kereszthalál nem helyezte hatályon kívül a minden időkre szóló krisztusi szózatot: „Ha bűnbánatot nem tartotok, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek”. (Lk 13,3)