Ámde ne elégedjünk meg azzal, hogy a megszóló vagy rágalmazó beszédben részt nem veszünk s a bűntől magunkat úgy, ahogy megvédelmezzük. Legyünk rajta, hogy ügyes, okos, bátor, ha kell, erélyes fellépéssel mások jóhírnevét meg is védelmezzük.
Először is mutassuk ki s hozzuk lehetőleg köztudomásra, hogy a megszólók s rágalmazók nálunk kedvező fogadtatásra ne számítsanak.
Így tett pl. Szent Ágoston is, aki ebédlője falára nagy betűkkel kiíratta: „Akik másokat megszólnak, azoknak itt nem tálalnak”.
Hugo Viktor, az eltévedt, nagytehetségű francia költő (†1885) csupán a nemes emberies érzés sugalmát követve, szobájában karosszéket tartott ezzel a felírással: Itt ül a távollevő. És ezt a helyet senkinek sem volt szabad elfoglalnia. Eleinte a lángész hóbortjának tartották az egészet. Később rájöttek az értelmére. Figyelmeztetés akart ez lenni, hogy a távollevőkről oly megbecsüléssel beszéljünk, mintha jelen volnának.
Még jobb, ha arckifejezésünkkel s mély hallgatással fejezzük ki nemtetszésünket mások jóhírének csorbítása felett. Így cselekedett Alamizsnás Szent János, aki ily módon rendesen el tudta némítani a megszóló, rágalmazó ajkat. Ha pedig ez az eljárása nem sikerült, nyomban kiadta szolgáinak a parancsot, hogy az illetőt soha többé színe elé ne bocsássák. Mások megint gyorsan s ügyesen egyéb dolgokra tudják a beszédet terelni, ha az felebarátjuk becsületébe kezd gázolni. És ha ez a társalgásban némi zökkenést jelent is, nem fog ártani. Legalább észre tér az, ki a nyelvéről megfeledkezett. Főleg Morus Tamás volt ennek az eljárásnak mestere.
Hacsak a körülmények megengedik s célszerűnek mutatkozik, egyenesen emeljük fel szavunkat a megszólás vagy rágalom ellen.
Bizonyos püspök, midőn asztalánál ily beszédbe kaptak, nyomban magához szólítá az inast s kiadta a parancsot, hogy azt az urat, kinek becsülete forgott veszélyben, azonnal idehívják. „Nem szabad ugyanis – mondá fennhangon – mást elítélnünk, mielőtt kihallgattuk volna.”
Még erélyesebben járt el Villanói Szent Tamás V. Károly udvari szónoka. Mialatt az előszobában sok másokkal a kihallgatásra várakozott, sok megszóló s rágalmazó beszédet kellett hallania. Egyszerre csak felszólalt: „Uraim, ha ezek a beszédek abban nem maradnak, kénytelen leszek eltávozni; de önökre bízom, hogy a felségnek távozásom okát bejelentsék.” Nyomban nagy csendesség támadt. Csak egyik főrangú tiszt jegyezte meg: „Ez aztán az igazi szerzetes, aki mindig hű marad önmagához s még az udvar sikamlós talaján is szilárdan áll mások becsületének védelmében”. (Schuster: Kath. Handb. IV. 610.) Tiszteletreméltó annak az egyszerű polgárembernek eljárása is, aki a pápát gyalázó Hus János eretnekvezért is meg merte állítani prédikációjában: „Hallja! látta maga a pápát?” „Nem én, kiáltott vissza a szónok dühösen, de nem is akarom!”
„No hát én láttam, mikor Rómában voltam – folytatja a polgár –, s mondhatom, hogy megszerettem!”
„Akkor csak menjen Rómába, veti vissza Hus gúnyosan s legyen boldog a pápájával.” Ámde a Szentatya derék védelmezője nem hagyja abban. „Én már öreg vagyok – szólt –, de menjen maga s mondja el mindazt, amit itt fecseg, a pápa szemébe. Tudom, hogy emberére talál benne, majd megfelel az magának!”
Jó orvosságot használt Neumann lancasteri plébános, később philadelphiai püspök, midőn hívei, csak hogy magukat behízelegjék előtte, mások ellen vádakat emeltek. „Mielőtt a beszédet folytatnók – vágott közbe a plébános –, előbb mondjuk el közösen a rózsafűzért.” És csakhamar megszabadult az ilyen látogatóktól.
A megszólás s rágalom megakadályozásának sokféle fokát s módját soroltuk elő. Válasszunk közülök helyzetünk s viszonyaink szerint. Ó, bár reánk is illenék, amit Szent Teréziáról szoktak mondani: „Ahol Terézia ott van, nem kell más becsületét félteni”.