Most bizonyára azt kérdezi az olvasó: Hát most, mikor Krisztus felment már a mennybe és az emberek nem látják, nem hallják, nem érinthetik többé itt a földön, hogyan működik a kegyelemnek és az életnek ez a hatóereje? Hogyan dolgozik bennünk az Úr Jézus? Hogyan lehet most is életszentségünk kútfeje és hogyan közli velünk a kegyelmet, a természetfeletti élet forrását?
Mivel Krisztus Isten, azért föltétlen ura mind ajándékainak, mind ezek közlési módjának. Amiként nem korlátozhatjuk hatalmát, éppoly kevéssé határozhatjuk meg cselekvésmódját is. Ha Krisztus Urunk jónak látja, közvetlenül, közvetítő nélkül is elhalmozhatja a lelket kegyelemmel. A szentek élete telve van az isteni szabadság és bőkezűség ilyen példáival.
Az Isten jelenlegi üdvösségtervében azonban a Krisztus alapította szentségek jelentik elsősorban a rendes, megszokott utat, amelyen Krisztus kegyelme eljut hozzánk. Másképpen is megszentelhetne bennünket, mint ahogy teszi. Egyedül Istennek volt joga meghatározni az üdvösség eszközeit, mert ő egyedüli megalkotója a természetfeletti üdvösségrendnek. Ő pedig ezeket az eszközöket jelölte meg. Azért elsősorban ezeket kell használnunk. Akármilyen aszketikus gyakorlatot találunk is ki, hogy vele megtartsuk vagy nagyobbítsuk magunkban az isteni életet, mindegyiknek csak annyiban van értéke, amennyiben arra segítenek bennünket, hogy minél bőségesebben kihasználjuk a természetfeletti élet ezen forrásait. Valóban, ezek azok az igazi, tiszta és kimeríthetetlen források, melyekben biztosan megtaláljuk Krisztus Jézus isteni életét, melyben minket is részesíteni akar: „Azért jöttem, hogy életük legyen”.
Nézzük hát, melyek ezek az eszközök. Nem adjuk itt elő a szentségek teológiai tanát, de reméljük, hogy sikerül kimutatnunk: mennyire megnyilatkozik isteni Megváltónk leleményességében végtelen jósága és bölcsessége.
Mik a szentségek?
A trienti szent zsinat (melyre ebben a kérdésben mindig hivatkoznunk kell, mert csodálatos szabatossággal fogalmazta meg az erről szóló katolikus tanítást) mondja, hogy a szentség látható jel, mely jelenti és létrehozza a láthatatlan kegyelmet; szimbólum, mely tartalmazza és közli az isteni kegyelmet. Érzékelhető, külső, megfogható jel. Testből és lélekből állunk; Krisztus is anyagot: vizet, olajat, búzát, bort, szót, kézrátételt akart használni a kegyelem jelzésére, melyet lelkünkbe akar önteni. Krisztus, az örök bölcsesség, anyagi és szellemi természetünkhöz alkalmazta a kegyelemközlés érzékelhető jeleit.1
Azt mondtuk: „kegyelemközlés”, mert ezek a jelek nemcsak jelentik és jelképezik a kegyelmet, hanem tartalmazzák és közlik is: Krisztus Jézus akarata és rendelése szerint, akinek az Atya átadott minden hatalmat és aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt Isten. Ezek a jelek és szertartások hatásosak, valóban létrehozzák a kegyelmet. A szentségek hatása a lélek mélyén létrehozott kegyelem.
Hallgassuk meg erről isteni Megváltónkat is. – Azt tanítja, hogy a keresztvíz megtisztít bűneinktől, általa újjászületünk a kegyelem életére, Isten gyermekeivé és országának örököseivé tesz bennünket: „Ha valaki újra nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába”.2 Azt tanítja továbbá, hogy szolgájának a szava, aki feloldoz bennünket, megszabadít a bűntől: „Akiknek megbocsátjátok bűneiket megbocsáttatnak nekik”. A kenyér és a bor színe valóban az ő testét és vérét tartalmazzák, amelyet ennünk és innunk kell, hogy természetfeletti életünk legyen. A házasság kérdésében pedig kijelenti, hogy ember ne válassza szét azt, amit Isten egybekötött. A szenthagyomány, Jézus tanításának visszhangja, ismétli, hogy a kézrátétel a pappá szentelendőkkel közli a Szentlelket és ajándékait.3
Isteni Megváltónk leereszkedése a szentségek szerzésénél leginkább abból tűnik ki, hogy azok a jelek, melyek tartalmazzák a kegyelmet, maguk létre is hozzák: ex opere operato. – Maga a szentségi cselekedet, a véghezvitt cselekvés, maguknak a szimbólumoknak és szertartásoknak szabályszerű alkalmazása adja a kegyelmet. Ez a kegyelemközlés független, nem ugyan a szándéktól, hanem a kiszolgáltató személyes értékességétől. A kiszolgáltató méltatlansága, ha eretnek vagy szentségtörő, nem akadályozhatja meg a szentség hatását, ha ez a kiszolgáltató alkalmazkodik az Egyház szándékához és azt akarja tenni, amit az Egyház végez hasonló esetben. Még ha eretnek szolgáltatja is ki a keresztséget, érvényes. Miért? Mert Krisztus, az Istenember azt akarta, hogy a kegyelem közlése minden tekintetben független legyen azok érdemétől vagy erényétől, akik ennek a közlésnek eszközei. A szentség értéke nem függ emberi méltóságtól vagy szentségtől, mert Krisztus rendelése. És ez végtelen nagy bizalmat kelt a hívő lélekben ezen isteni segítség iránt.4
Azt jelenti ez, hogy minden felkészültség nélkül használjuk ezeket az eszközöket? hogy közeledhetünk hozzájuk anélkül, hogy a legcsekélyebb előkészület is szükséges volna? – Éppen ellenkezőleg. – Mi szükséges tehát?
Először is, ami magát a kegyelem közlését illeti, szükséges egy általános készség, hogy aki fölveszi a szentséget, ne állítson akadályt tevékenysége, működése, ereje útjába: non ponentibus obicem. – Vess gátat a hegyipatak vizének; megáll rohanása. Vedd el a gátat, szüntesd meg az akadályt: vize rögtön szabadon vágtat és elárasztja a síkságot. Így van ez a szentségi kegyelemnél is: ha meg is van mindaz, amit a szentségnél meg kell tennünk, szükséges még, hogy a kegyelem ne találkozzék bennünk akadállyal. Mi ez az akadály? Változik a szentségi jelek és az általuk közölt kegyelem jellege szerint. Így például csak akkor nyerhetjük el valamely szentség kegyelmét, ha fölvételébe beleegyezünk. Ha felnőtt ember veszi fel a keresztséget, nem nyerheti el a szentségi kegyelmet, ha akarata ellenkezik a szentség felvételével. A bánat hiánya megakadályozza, hogy elnyerhessük a bűnbánat szentségének kegyelmét. Ugyanígy a halálos bűn is akadály, mely lehetetlenné teszi, hogy elnyerjük az Oltáriszentség kegyelmét. Ha megszüntetjük az akadályt, a kegyelem eláraszt bennünket, mihelyt kiszolgáltatták a szentséget.
De hozzátesszük: tágítsuk ki hittel, bizalommal és szeretettel a lélek befogadóképességét és bőséges lesz bennünk a kegyelem. – Mert bár a szentségi kegyelem lényegében ugyanaz mindenki számára, foka és ereje különböző, azok készültsége szerint, akik befogadják, miután eltávolították az akadályt. Mértéke a lelkek fölkészültsége, nem ugyan lényegét, de működésének termékenységét és tartalmát tekintve. Tárjuk hát szélesre lelkünk kapuját az isteni kegyelem előtt; vigyünk eléje minél nagyobb szeretetet és tisztaságot, hogy Krisztus is elárasszon bennünket isteni életével.
Mert ő, Krisztus, a megtestesült Ige, tehát Isten a szentségi kegyelem első és legfőbb forrása. Miért? Mert egyedül csak ő tudja létrehozni, aki alkotója. A szentségek csupán látható jelek, amelyek arra hivatottak ugyan, hogy közöljék a lélekkel a kegyelmet, de csak mint eszközök működnek. Okai a kegyelemnek, igazi és valóságos, de csak eszközszerű okai.
Figyeljünk meg egy művészt a műteremben: vésőjével dolgozik és alakítja a márványt, hogy megvalósítsa azt az eszményt, mely lelkét betölti. Mikor remekműve elkészül, azt mondjuk róla szabatosan, hogy a művész az alkotója; pedig a véső volt az eszköze, melynek feladata volt megvalósítani a művész eszményét. A mű a vésőnek tulajdonítandó, de ezt a vésőt a mester keze vezette és hozta mozgásba, viszont őt lángelméje irányította. Ez gondolta ki a létrehozandó remekművet.
Így van a szentségekkel is. A szentségek olyan jelek, melyek létrehozzák a kegyelmet, de nem főokai annak. Ez maga Krisztus; a megszentelő kegyelem egyedül tőle származik, mert ő egyetlen forrása. – A szentségek csupán eszközök. Hatásukat Krisztus szent emberségétől nyerik, mely egyesült az Igével és telve van isteni élettel.5 A pap személyében maga Krisztus keresztel, oldoz fel. „Péter keresztel? – kérdezi Szent Ágoston, – akkor Krisztus keresztel; Júdás keresztel? Krisztus keresztel.”6 Akárki legyen is a kiszolgáltató, Krisztus erejével cselekszik,7 Krisztus érdemeit alkalmazza ránk, az ő elégtételében részesülünk. Krisztus élete ömlik lelkünkbe ezeken a csatornákon.
Tehát a szentségek hatása, az isteni élet közlése Krisztustól származik. Életével és halálával ő érdemelt ki számunkra minden kegyelmet és azért rendelte ezeket a jeleket, hogy ezt a kegyelmet eljuttassa hozzánk. Ha hinnénk, ha megértenénk, hogy ezek a szentségek isteni eszközök – kétszeresen is isteniek: első és legfőbb forrásuk és végső céljuk szerint, – milyen nagy buzgósággal és milyen gyakran használnánk akkor ezeket az eszközöket, amelyekkel Megváltónk jósága elhalmozta földi utunkat!
1 Si incorporeus esses, nuda et incorporea tibi dedisset ipse dona; sed quia anima corpori conjuncta est, sensibilibus intelligibilia tibi praestat. Aranyszájú Szent János: Homilia 82. in Matth. és Hom. 60. ad popul. Antioch.
2 Jn 3,5
3 Ami azt a kérdést illeti, hogy vajon az összes szentségeket közvetlenül minden egyes részletükben Krisztus alapította-e vagy sem, nem fontos. A legtöbb szentséget igen, de sehol sem olvassuk az evangéliumban, hogy ez állana valamennyire. Krisztus apostolaira bízta ugyan az egyes részletek meghatározását, melyek kevésbé fontosak voltak, de ő kötötte hozzá ezekhez a szimbólumokhoz a kegyelmet, melynek ő egyedüli szerzője és egyetlen forrása.
4 Secura Ecclesia spem non posuit in homine…, sed spem suam posuit in Christo qui sic accepit formam servi, ut non amitteret formam Dei. Szent Ágoston: Epistola 89,5.
5 Sacramenta corporalia per propriam operationem, quam exercent circa corpus, quod tangunt, efficiunt operationem instrumentalem ex virtute divina circa animam; sicut aqua baptismi abluendo corpus secundum propriam virtutem, abluit animam, in quantum est instrumentum virtutis divinae: nam ex anima et corpore unum fit. Et hoc est, quod Augustinus dicit, quod „corpus tangit et cor abluit”. Szent Tamás: III., q. 62. a. 1. ad 2. – Vis spiritualis est in sacramentum in quantum ordinantur a Deo ad effectum spiritualem. III., q. 67. a. 4. ad 1. – Vö. q. 64. a. 4.
6 Tract. Joan. 6.
7 Szent Ágoston ezeket a szavakat magyarázva: Dominus baptizabat plures, quam Joannes, quamvis ipse non baptizaret, sed discipuli ejus, – ezt írja: Ipse et non ipse; ipse potestate, illi ministerio; servitutem ad baptizandum illi admovebant, potestas baptizandi in Christo permanebat. Tract. in Joan. 6., 1.