Úrnapja – „Corpus Christi” – Az Oltáriszentség Ünnepe
Krisztus szent testének és vérének ünnepe, ezen a napon „Krisztus titokzatos testét” – Corpus Christi Mysticum ” az oltáriszentséget ünnepli az egyház.
A Szentháromság vasárnapját követő csütörtököt az Egyház annak a titoknak ünneplésére szenteli, hogy a kenyér és bor külső színe alatt Jézus Krisztusnak, az Isten-embernek teste és vére, istensége és embersége, valójában, igazán és lényegileg jelen van.
Szentháromság ünnepe utáni csütörtökön, de nálunk is a következő vasárnapon tartott főünnep. A Nagycsütörtöki ünneplés a nagyhét hangulata miatt nem tudja az öröm hangulatát kellőképpen kifejezni. Ennek az Oltáriszentségben köztünk lévő megtestesült Krisztusnak a lelkes ünneplését szolgálja az Úrnapja.
„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22, 19).
„Legyen ma a lelkünk is oltár, amelyen megjelenhet a Szentségi Úr Jézus, hogy egyéni és közösségi életünkben méltó gyümölcsöket hozzon a mai ünnep és egész keresztény életünk…”
Mennyei kenyeret adott nékik az Úr!
„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.”
„Én vagyok az égből szállott élő kenyér. Aki eszik ebből a kenyérből, örökké élni fog.”
Imáinkban kenyeret kérünk Istentől, az Oltáriszentség pedig kenyér.
A földi és mennyei kenyeret keressük: az Oltáriszentségben ez van jelen.
Aki mindent odaad: “Az égből alászállott élő kenyér”
Minden szentmisében felelevenedik előttünk a csodálatos kenyérszaporítás eseménye és megismétlődik az utolsó vacsora is, jelenvalóvá téve köztünk Jézus Krisztust, aki az örök élet kenyere mindannyiunknak.
Amint elérkezett az óra, asztalhoz telepedett a tizenkét apostollal együtt.
Így szólt hozzájuk:
„Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában.”
Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt:
„Vegyétek, osszátok el magatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg el nem jön az Isten országa.”
Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal:
„Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.”
Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta:
„Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak. De nézzétek, az áruló keze is rajta az asztalon.
Az Emberfia ugyan elmegy, de jaj annak az embernek, aki elárulja.”
Ez nem egy múltbeli esemény , hanem szüntelenül megismétlődő áldozat.
Az Oltáriszentség által oly módon részesedhetünk Krisztus áldozatából, mintha mi magunk is ott lettünk volna az apostolokkal az utolsó vacsora termében az Eucharisztia alapításakor.
Minden szentmisében, amikor megáldozunk, gondoljunk erre!
Manapság, amikor azt tapasztaljuk, hogy sokak szemében könnyen elhalványulnak az igazi értékek, nagy szűkség van arra, hogy felmutassuk és ünnepeljük azt amiben hiszünk, ami maradandó. Ezért ünnepeljük meg évéről évre Úrnapját, az Oltáriszentség ünnepét.
Ebben fejeződik ki leginkább az Istenhez és egymáshoz való tartozásunk.
Ezt valamiképpen már az Ószövetségi választott nép is ünnepelte.
Amikor Mózes lejött a Sinai hegyről a nép tudtára adta, hogy Isten szövetséget köt velük.
A nép ezt örömmel fogadta, és ezt az ígéretet tette:
„az Úr minden szavát megtartjuk”
A megkötött szövetséget, áldozati állatok vére pecsételte meg.
„Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr megkötött veletek..”
Már itt is jelen van Isten Szavának a hallgatása és az áldozati vér. A szentírók ebben az Úr Jézus keresztáldozatának előképét látják.
Ezért a szent leckében Szent Pál apostol helyesen következtet:
Jézus örök főpapként lépett a szentélybe és saját kiömlő vérét ajánlotta fel Áldozatul, érettünk!
„Saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett…”
Szent Márk evangélista az utolsó vacsora eseményébe kapcsol bele minket.
Jézus miután tanította övéit,
„a vacsora közben kezébe vette a kenyeret, és ezekkel a szavakkal adta nekik: Vegyétek és egyétek …
Majd fogta a kelyhet és így szólt:
Ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kiontatik. „
A mai napi szentmisével, most mi is részt veszünk az Utolsó vacsora ünnepélyes pillanatában.
A mai ünnep is világszerte tömegeket mozgat meg. Lényegesen többen vesznek részt a szentmiséken, mint szokásos. Ahol erre mód és lehetőség van, ünnepélyes körmenetet tartanak, hogy ezzel is kinyilvánuljon, hogy mi mennyire fontosnak tartjuk az Oltáriszentséget.
Ebben a szentmisében mi is ki akarjuk fejezni az Úr Jézushoz való tartozásunkat és ragaszkodásunkat.
A szentmisében mindannyian:
Az Ószövetségi választott néphez hasonlóan megújítjuk az Istenhez és parancsaihoz való ragaszkodást.
Az Oltáriszentségben közöttünk levő szentségi Jézus előtt felszítjuk a szeretetnek és az imádásnak az áldozatát
A szentmise felajánlásában az oltárra helyezzük mindazt, aminek az átváltoztatását szeretnénk, mindazt amire az Úr Jézus áldását kérjük.
A vágyaink között ott szerepel, hogy munkánk és törődésünk értékessé változzon, hogy küzdelmeink gyümölcsöt hozzanak, szenvedésünk ne legyen hiábavaló. Szeretnénk, hogy több legyen a megértés, az egység, a béke…. és még sok minden, ami ki nem mondott vágyunk és csak a szívünk mélyén él.
Hány évszázados előkészület előzte meg ezt az első áldozást!
Az egész Ószövetség valójában egy nagy előkészület.
Az Oltáriszentség ószövetségi előképe, amikor a vándorló nép mannát evett a pusztában.
Isten mannával táplált, hogy megtudjuk:
„nem csak kenyérrel él az ember”.
Ez az előkép segít hittel elfogadni, amit Szent Pál apostol mond a korintusikahoz írt levelében:
Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk Krisztus vérében való részesedés. És a kenyér, amelyet megtörünk, Krisztus testében való részesedés.
Erről beszélt Jézus a kafarnaumi zsinagógában is:
Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik örökké él. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.
A hallgatóság ott akkor nem értette azt, amit Jézus mondott, hisz vita támadt közöttük, hogy „miként adhatja saját testét eledelül”.
Az Úr Jézus pedig megerősítette, hogy valóban arról beszél, hogy ő lelkünk táplálékává lesz:
Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital.
Az Úr Jézus nagyon emberi utat választott. A mindennapi táplálékban a kenyérben, és a borban maradt közöttünk.
Az Egyház ma különösképpen ráirányítja a figyelmünket arra a tényre, hogy Ő lelkünk táplálására maradt közöttünk az Oltáriszentségben.
Nagy szűkségünk is van erre. Hiszen az élet sok mindenben próbára tesz, és senki nem lehet kivétel. Mindenkinek feladata a vallásos életvitel. Az Oltáriszentségben közöttünk lakó Jézus eligazító, lelki iránytű akar lenni mindenki számára.
Úrnapja ünnepe felhívja a figyelmünket arra is, hogy vessünk számot azzal, hogy mit is jelent nekünk a Szentáldozás.
Vajon mi szomjazzuk-e a az Úr Jézussal való találkozást?
Vallásos életünknek csak akkor lesz kihatása a mindennapi életre, ha gyakori vendégei vagyunk Jézus „asztalának”. Sok minden táplálhatja benső életünket, sokfelől várhatunk hatékony segítséget, de semmi nem nyújt annyit, mint az Oltáriszentség, hiszen Jézus személyes jelenlétét semmi nem pótolhatja.
Az oltáriszentség egyesíti az eget és a földet, Istent és az embert.
Az Oltáriszentség magába foglalja az egész teremtést és az ember újjáteremtésének a forrása. Jézus Krisztus, az Isten Fia azért lett emberré, hogy helyreállítsa a teremtés eredeti rendjét, és lehetőséget adjon az embernek a lelki újjászületésre, hogy olyan emberré váljunk, amilyennek bennünket a teremtő Isten elképzelt.
Isten Fia azért válik újra és újra jelenvalóvá az Oltáriszentségben, hogy nekünk adja önmagát, mint a megújulás, az újjászületés forrását.
Az eucharisztikus beszéd egykori hallgatói még semmit sem érthettek ebből, mert még nem történt meg az Úr utolsó vacsorája, szenvedése, kereszthalála és feltámadása.
Ezért kérdezik, hitetlenkedve és csodálkozva:
„Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?”
Nem ismerik még az Oltáriszentség titkát.
Nem tudhatják még, hogy az Úr által adott élő kenyér az Egyház közösségének és a Krisztusban hívőknek a legdrágább kincse.
Az utolsó vacsorán Krisztus önmagát adta az apostoloknak.
Az ünnep története.
Az Úrnapja mindig a Szentháromság ünnepe utáni csütörtökre esik és azt a csodálatos titkot ünnepli, hogy a kenyér és a bor külső színe alatt Jézus Krisztusnak, az istenembernek teste és vére, istensége és embersége, valójában, igazán és lényegileg jelen van. Krisztus maga adta tudtul egy látomásban az ágostonrendi lüttichi Szent Juliannának (†1258), hogy szeretetének ezen titkát egyházi ünneppel is dicsőítsék
.
Először az 1247. évben, Lüttichben ünnepelték meg és IV. Orbán pápa 1264-ben rendelte el az egész Egyház számára.
Ugyanezen pápa megbízásából. írta meg Aquinói Szent Tamás a liturgikus szövegeket és a szentmise sequentiáját: a
«Lauda Sion»-t, az Isten iránt érzett izzó szeretetnek ezt a ragyogó himnuszát.
Liturgiája.
Az Egyház ezt az ünnepet azzal a legnagyobb pompával üli meg, mely csak a liturgiában rendelkezésére áll. Elsőrendű ünnep a legünnepélyesebb istentisztelettel, szentséges körmenettel és ünnepélyes nyolcaddal.
Az Isten háza és oltára az egész nyolcad alatt a leggazdagabb virágdíszben és illatos erdei zöldben pompázik. S a hívők tömege is azon versenyez városban és faluban, hogy a házakat és utcákat, kiváltképpen a körmenet útján, ájtatosan, hívő módon feldíszítse és ékesítse.
A nyolcad alatt, szabály szerint mindennap kiteszik a legméltóságosabb Oltáriszentséget és ünnepélyes nagymisét énekelnek úgy, mint magán az ünnepen. Esténkint pedig ünnepélyesen feldíszített templomban a kitett Oltáriszentség előtt népájtatosság van és a végén mindig áldást osztanak a szentséggel.
Több helyen a nyolcad napján, ugyanúgy, mint az ünnepen, csak valamivel kisebb fénnyel és kiterjedéssel, ünnepélyes körmenetet tartanak.
Nemsokára az ünnep bevezetése után a körmenet is általános gyakorlattá vált. Körülbelül a XIV. században Németországban szokásba jött a körmenet útján négy oltárt készíteni és ezeken állomást tartani. Elénekelték a négy evangélium kezdetét és mindannyiszor áldást adtak a legszentebb Oltáriszentséggel.
1820-ban ezt a szokást Róma jóváhagyta. A római szertartáskönyv szerint a körmenetnél csak egyszer adják az áldást.
Ezen ünnepi hét eucharisztikus liturgiájával együtt arra törekedjünk, hogy minél mélyebben értsük meg a szent szövegeket, különösen Aquinói Szent Tamás himnuszait, melyeket az Egyház a legszentebb Oltáriszentség tiszteleténél használ.
Kérjük a kegyelmet, hogy Isten hitünket ezen nagy és legszentebb titokkal szemben még jobban megelevenítse és ezáltal hódolatunkat kimélyítse és szeretetünket lobogóbb lángra lobbantsa.
Valljuk meg, mindenkor és mindenütt, minden félelem és habozás nélkül nyilvánosan is meggyőződésünket: tiszteletteljes imádással (szentséglátogatással és térdhajtással), jámbor és méltó szentáldozással, a szentmisén és a többi szentségi istentiszteleten való ájtatos részvétellel, különösképpen azáltal, hogy méltón és meggyőződéssel csatlakozunk a körmenethez, melyben a szent Fejedelem és Istenkirály városon és falun diadalmenetben végigvonul az utcákon.
Dicsérd, Sion, Üdvözítőd, jó Pásztorod, hű segítőd, áldja hangos éneked.
A SZENT JOBB MEGTALÁLÁSA
„Drága kincse népünknek, nagy öröme szívünknek. Kérünk, áldd meg országunkat, ős hazánkat s mindnyájunkat…”
A magyar katolikus egyház május 30-án emlékezik meg a Szent Jobb megtalálásáról, illetve Szent István király ereklyéinek átviteléről.
A Szent Jobb, magyar nemzeti és katolikus ereklye, amely feltételezhetően Szent István, első magyar király természetes úton mumifikálódott jobb keze.
Szent István király kézereklyéjének története a 11. századra nyúlik vissza.
A Szent Jobb kalandos története István király temetésével kezdődik 1038-ban. Az első írásos forrás Hartvik győri püspök 1116 körüli időkből származó legendagyűjteménye.
Ebben leírja, hogy Szent István királyunkat – végakaratának megfelelően – 1038.augusztus 15.-én Székesfehérváron, temették el, helyezték végső nyugalomra.
István király halála után zavaros, nehéz évek következtek.
Trónviszályok, pogánylázadások igyekeztek megdönteni a még gyenge, kialakulatlan államot.
A fehérvári káptalan, féltve a bebalzsamozott holttestet a megszentségtelenítéstől, kiemelte a Nagyboldogasszony-bazilika közepén álló márványszarkofágból és áthelyeztette az alatta lévő sírkamrába, ott rejtette el.
Hartvik püspök legendája szerint ekkor választották le a mumifikálódott jobb kezet, mivel csodás erőt tulajdonítottak neki.
A legenda elbeszélése szerint, mikor Szent László VII. Gergely pápa rendeletére 1083 augusztus 10-én az ország előkelőinek jelenlétében felnyitotta Szent István koporsóját, a szent király áldott jobbját és a rajta levő értékes aranygyűrűt leggondosabb kutatással sem tudta előkeríteni. Már-már belenyugodott, hogy a nagyértékű ereklye örökre elveszett.
Ekkor megjelent előtte a kincstár őre, Merkur őrkanonok, Katapán székesfehérvári prépost atyja és elmondotta neki, hogy a fölemelés alkalmával – ahogy később, felelősségre vonásakor állította – egy angyal megbízására „eltulajdonította”, majd a birtokán elrejtette az ereklyét.
Midőn kevéssel utóbb felbontotta a csomagot, megdöbbenve vette észre, hogy a keresett Szent Jobb van benne. Mivel azonban nem mert Isten akaratával dacolni, senkinek sem szólt a dologról, hanem a drága ereklyét elvitte a kormányzására bízott berettyómelléki kolostorba és éveken át ott őrizte.
Arra hivatkozott, hogy a zavaros időkben biztonságos helyen akarta őrizni.
Az angyal egy posztóba takart tárgyat nyújtott át neki ezekkel a szavakkal :
„Ezt őrizetedre bízom avégből, hogy a maga idején nyilvánosságra hozd”.
I. László király (1077–1095) István szentté avatásakor, 1083-ban szerzett tudomást az ereklye őrzési helyéről, s május 30-án (egyes források szerint 29-én) ellátogatott Merkur bihari birtokára. Elfogadva az őrkanonok mentegetőző legendáját megbocsátott neki.
Most azonban, hogy a kijelölt idő letelt, a szent királynak elbeszélte a dolgot. Szent László megörült a felfedezésnek s először Székesfehérvárra akarta vitetni a szent ereklyét, utóbb azonban Merkurius rábeszélésére elállott ettől a szándékától és beleegyezett, hogy a Szent Jobb ezentúl is ott őriztessék a berettyómelléki kolostorban.
Lászó király a Szent Jobb megtalálásának helyén, az első magyar király tiszteltére, a szent ereklye méltó elhelyezésére, Szent Jobbi apátságot alapított. (Az apátság, s a körülötte kialakult mezőváros neve Szentjobb, a mai Románia területén található, román neve: Siniob).
A Szent Jobb megtalálásának napját már a 13. századi naptárak is említették.
Az Aranybulla (1222) a Szent Jobb tiszteletét törvénybe iktatta. A Jobb kifejezés itt még nemcsak a ma is látható kézfejet jelenti, hanem az egész kart, amelynek rajza (egy könyökben meghajlított kar) a szentjobbi apátság pecsétjén látható. A felső kart valószínűleg 1370-ben leválasztották és Lengyelországba vitték Nagy Lajos uralkodásának idején, a lengyel-magyar perszonálunió megkötésekor.
Abban az időben nem volt ritka dolog, hogy a királyok ilyesféle ajándékokkal szerezték meg idegen uralkodók jóindulatát, vagy éppen a békekötést pecsételték meg ilyen gesztusokkal.
„Drága kincse népünknek, nagy öröme szívünknek. Kérünk, áldd meg országunkat, ős hazánkat s mindnyájunkat…”
Az áldó kézre szükségünk van. A szentek égi közbenjárására szükségünk van. Isten áldásának kiesdésére szükségünk van. – Ma is. Konkrétan nekünk, ma élő embereknek, ma élő keresztényeknek, ma élő magyaroknak.
Kérhetjük Szent István király mennyei közbenjárását, esdje ki Isten áldását ránk, családjainkra, az Egyházra, nemzetünkre, járjon közben értünk, legyen áldás a népünkön, jelenén és jövőjén is egyaránt. Legyen népünknek, mindannyiunknak örök, véget nem érő jövője, örök boldogsága!
A Szent Jobb ősi üzenete:
„Ó dicsőséges szent Jobbkéz, melyet magyar óhajtva néz: – Drága kincse népünknek, nagy öröme szívünknek. – Kérünk, áldd meg országunkat, ős hazánkat s mindnyájunkat.
Mikor terád feltekintünk, buzgóságra gerjed lelkünk, – Jut eszünkbe szentséged, s hálát adunk tenéked.
Drága szent Jobb, a vakságot, hazánkból a pogányságot, – Te írtád ki s helyette Jézust hoztad földedre.
Kérünk, áldd meg országunkat, ős hazánkat s mindnyájunkat.”
Szentek csodálatos fényessége, Istenünk, te Szent István király dicsőséges jobbját gondviselő szereteteddel megőrizted számunkra. Add, hogy oltalmának szüntelenül örvendjünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.