Még most is Krisztus Urunk imádandó személyével foglalkozunk. Sohase fáradjunk el a róla való elmélkedésben. Semmi sem lehet előttünk kedvesebb, sem hasznosabb: Krisztus mindenünk és rajta kívül nincs sem üdvösség, sem megszentelődés. Minél gyakrabban tanulmányozzuk az Isten üdvösségtervét a Szentírás nyomán, annál inkább láthatjuk, hogy egy magasztos gondolat emelkedik ki belőle és uralkodik valamennyi fölött: Krisztus Jézus, az igaz Isten és igaz ember középpontja a teremtésnek és a megváltásnak, minden reá vonatkozik, általa kaptunk minden kegyelmet és általa illeti meg Atyját minden dicsőség.
A Krisztus Urunkról való elmélkedés nemcsak tárgyában szent, hanem szentekké is tesz bennünket. Csak az szentel meg bennünket, ha reá gondolunk, őt nézzük hittel és szeretettel. Bizonyos lelkek számára Krisztus élete is csak egyik elmélkedési tárgy a sok között. Ez nem elég. Krisztus nem eszköze a lelkiéletnek; Ő az egész lelkiéletünk. Az Atya mindent Igéjében, Krisztusában lát: Benne mindent megtalál. Végtelen igényei voltak dicsőségre és dicséretre: megtalálja Fiában, Fia legkisebb cselekedetében is. Krisztus az ő szeretett Fia, akiben kedve telik. Miért ne lenne hát Krisztus nekünk is mindenünk? Mintaképünk, elégtételünk, reménységünk, helyettesünk, világosságunk, erőnk, örömünk? Ez oly fontos igazság, hogy nála elidőzünk kissé.
A lelkiélet leginkább abban áll, hogy szemléljük Krisztust és utánozzuk istenfiúságát és erényeit. Azok a lelkek, akik szemüket állhatatosan Krisztusra szegezik, az ő fényében látják, mi akadályozza bennük az isteni élet kiteljesedését. Akkor Krisztustól várják az erőt is az akadályok legyőzésére, hogy az ő tetszését keressék. Tőle kérik, hogy legyen támogatója gyarlóságuknak, adja meg nekik és szüntelenül nagyobbítsa bennük azt az alapkészséget, melyre minden életszentség visszavezethető: hogy mindig azt keressék, ami kedves Atyja előtt.
Ezek a lelkek teljesen mélyére hatolnak az isteni üdvösségtervnek. Gyorsan és biztosan haladnak előre a tökéletesség és az életszentség útján. Még csak kísértésük sincs, hogy elcsüggedjenek, mikor érzik gyengeségüket: nagyon jól tudják, hogy maguktól semmire sem mennek: „Nálam nélkül semmit sem tehettek.”1 Kísértésük sincs, hogy a legcsekélyebb mértékben is kérkednének előrehaladásukkal, mert meg vannak ugyan győződve arról, hogy személyes iparkodásuk szükséges a kegyelem munkájához, de tulajdonképpen Krisztus lakozik, él és működik bennük: tökéletességüket neki köszönhetik. Ha sok gyümölcsöt teremnek, annak oka nemcsak az, hogy a kegyelemmel és hűséges szeretetükkel Krisztusban maradnak, hanem az is, hogy Krisztus bennük marad: „Aki énbennem marad és én őbenne, az bő termést hoz.”2
Tulajdonképpen Krisztus nem olyan mintakép, mint amilyent a festő néz, mikor arcképet fest. Követését nem hasonlíthatjuk azoknak a közepes lelkeknek cselekedetéhez sem, akik utánozzák a megbámult nagy emberek tetteit és mozdulatait. Ez az utánzás teljesen külsőleges, felszínes és nem hatol le a lélek mélyére.
A mi Krisztus-követésünk egészen más. Krisztus több mint példakép, több mint főpap, aki elnyerte számunkra követése kegyelmét: Szentlelke által ő maga dolgozik lelkünk mélyén, hogy nekünk megkönnyítse követését. Miért? Mert mint már az isteni üdvösségterv tárgyalásakor kifejtettük, a mi életszentségünk lényegében természetfeletti. Mióta Isten elhatározta, hogy gyermekeivé fogad bennünket, nem elégszik meg és soha nem is fog megelégedni valamilyen természetes erkölcsiséggel vagy vallással. Azt akarja, hogy Isten gyermekeiként cselekedjünk. Az istengyermekség pedig Fia által, Fiában válik valóra. Fia, Krisztus Jézus érdemelte ki nekünk a kegyelemmel, melyet azért ad, hogy megvalósítsuk ezt az életszentséget. Isten minden lélek megszentelődésének forrását Krisztusban fakasztotta és nekünk az ő teljességéből kell merítenünk a kegyelmeket, hogy szentekké legyünk velük: „Krisztus Jézus… Istentől bölcsességünkké lett és igazságunkká és megszentelődésünkké és megváltásunkká”.3 Krisztusban csak azért „rejlik minden kincse a tudománynak, bölcsességnek”4 és szentségnek, hogy minket részesítsen benne. Azért jött, hogy isteni „életünk legyen és minél több legyen”.5 Ennek az isteni életnek forrását mindenki előtt megnyitotta szenvedésével és halálával. De ne felejtsük el soha: ez a forrás csak benne van és nincs rajta kívül; továbbá csak ő árasztja ránk; a kegyelem, a természetfeletti élet forrása csak tőle származik. Ezért írja Szent János: „Aki egyesült a Fiúval, annak van élete, aki nem egyesült a Fiúval, annak nincsen élete”.6
1 Jn 15,5
2 Uo.
3 1Kor 1,30
4 Kol 2,3
5 Jn 10,10
6 1Jn 5,12