Zöldcsütörtökkel be nem értük; az nyomott, bánatos nap; a hívőknek pedig örömünnep kellett; mert fölujjongott a lelkük abban a tudatban: Itt van Jézus; itt van köztünk! Ezt hirdeti a három evangélium s Szent Pál, ezt a katakombák homálya, ezt a győzelmes, klasszikus, vértanúi nemzetség, s az alázatosan hívő s gót dómokat építő középkor. Ezt mi! Forró ez a nap, nem a napsugártól, hanem az áhítattól; illatos, nem a mezők virágaitól, hanem a szívek fakadásától; „solemnis dies”.
a) Ünnepel hitünk, mert diadalt ül. Ki akarják küszöbölni az Istent, feledni s feledtetni, félreértik, el-elsötétítik, mindhiába; köztünk él, közénk áll s mondja: Itt vagyok. Nem emléke van itt, hanem ő, ő maga. Folyton van itt hitetlenség, hűtlenség, hálátlanság, nemértés dacára. A valóságos Krisztus, a rejtett Isten. Itt van az Úr…, beszéljünk s félrebeszélünk örömünkben. Itt van. Éreztük, sejtettük, hogy így lesz valahogy, s íme, így van; sejtettük, hogy bár végtelen, mégis közel lesz, – hogy érthetetlen s mégis érezhető lesz, – hogy sokat, mindent elvisel, s mégis rettenthetetlenül kitart köztünk! Ah, a hit ünnepel és csodál és élvez. Mint ahogy a sas a magas égen úszva gyönyörködik a mélységen: úgy úszunk mi a magasban s gyönyörködünk Istenünkben; mint ahogy szárnya feszül, s mégis élvez: úgy vagyunk mi; értelmünk elapad, de érzésünk tengerré dagad. Credo, credo…
b) Ünnepel reményünk, mely bátorsággá fokozódik az Oltáriszentség közelében. S rászorulunk. Sokszor megszáll a csüggedés. A lelki élet nélkülözi a lármás, izgató motívumokat, melyeket a közélet s a tömegpszichológia nyujt. A világ benyomásaiból sem meríthetünk rokonérzést és buzgalmat. Roppant sok kísértéseink láttára félelem, aggodalom, csüggedés szállná meg lelkünket; de az Oltáriszentség atmoszférájában gyöngeségünk vész s erőnk ébred, s az erő s öröm merészséget, bátorságot önt belénk, felemeli fejünket s énekelni tanít. Szent Terézia mondja, hogy a lelki életben époly szükséges az alázat, mint a bátorság. Mind a kettőt a szentáldozásban fejlesztjük hatalmakká. Oroszlánokká, sasokká nevel. „Sumam de medulla cedri sublimis… et plantabo in montem excelsum” (Ezech. 17). Együnk a cedrus velejéből, s hegyeken lakunk majd; a nagy érzések magaslatain.
c) Ünnepel szeretetünk. A szeretet szava, akcentusa, éneke visszhangzik az Oltáriszentségben. A szeretet a hitnek királyi áhítata; mikor a hit uralomra jut, szeret. Itt ugyancsak uralkodik, tehát szeret. A szeretet boldogság; az öntudat, hogy Jézus van, s hogy itt van, végtelenül boldogít, s e boldogságunkban szeretünk s másokat is boldogítani igyekszünk. – Szeretetet lehelünk Isten, emberek, Jézus s az egyház iránt. De különösen ünnepel szeretetünk a heroizmus kikezdéseiben, melyek a jó áldozókban jelentkeznek. A szeretetnek odaadás, áldozat kell, anélkül nem bíznék meg önmagában; akkor ül diadalt, ha áldozatot hoz, tehát ha hősies érzületű. A szentáldozás odaadást eszközöl; belőle való a bátor, törekvő, nagylelkű érzés; belőle a szentek heroizmusa.
Aki pedig így érez, az ifjúságot élvez. Erejének s szépségének titka az eucharisztia. Az az egyház, mely az eucharisztiát őrzi s szellemét leheli, nem öregszik; arcán nincs szeplő, nincs redő, hanem szép és üde. Az eucharisztikus lélek is ilyen!