Mind a megszóló, mind a rágalmazó súlyosan vétkezik, ha ugyan öntudatosan lényeges kárt ejt más becsületében, jó hírnevében.
Nem csekély s könnyű feladat azonban annak megállapítása, hogy mit kell e tekintetben nagy s lényeges kárnak tartanunk. Loyolai Szent Ignác erre a következő aranyszabályt adja.
„Ha másnak ismeretlen, súlyos vétkét hozom nyilvánosságra, akkor súlyosan vétkezem; ha bocsánatos bűnét, akkor – bocsánatos bűnt követek el; ha tökéletlenségét – akkor a saját tökéletlenségemet árulom el.”
Valóban ez pompásan van megmondva. Azonban helyes megértésére s alkalmazására egymás körülmény is tekintetbe veendő. Nevezetesen:
a) számba kell venni, ki az, aki a bűnt, a hibát elmondja. Egészen más csorba esik a jóhírneven, ha tekintélyes, okos és komoly férfiú beszél el valami kedvezőtlent felebarátjáról, mintha azt valami közismert fecsegő, könnyelmű asszony teszi.
b) Attól is sok függ, hogy ki az, aki ellen megszólás vagy rágalom irányul. Köztiszteletben álló, feddhetetlen egyénnek sokkal többet árt, ha igazi vagy költött hibákat, bűnöket fecsegnek el róla, mintha ugyanezt teszik más valakivel, akinek múltjához jelleméhez köztudomás szerint már szennyfoltok tapadnak. Így pl. közbecsületben álló, szentéletű pap, ki mások bizalma nélkül üdvösen nem működhetik, igen jelentékeny kárt szenved, ha róla bocsánatos bűnöket beszélnek el; s halálosan vétkeznék, ki róla ily híreket terjesztene. Míg ellenben – úgyszólván – semmit sem vesztene a könnyűvérű katonatiszt, ha róla elmondanák, hogy szeret mulatni, nagy barátja a bornak s kártyának s futkos a leányok után. Ezt ugyanis mindenki oly közönséges dolognak tartaná, hogy szinte csodálná, ha nem így volna.