Életszentségünk lényege abban áll, hogy követjük Krisztust kegyelmi életében és erényeiben. Ezt iparkodtunk kimutatni az előző fejezetben. Lelki szemünk elé akartuk állítani az isteni mintaképet: Krisztus Jézust, az igaz Istent és igaz embert, hogy jobban megismerjük őt, akit utánoznunk kell. Mert Krisztus Urunk imádandó személyének, csodálatos életének és műveinek szemlélése lángoló vágyat ébreszt szívünkben, hogy hozzá hasonlíthassunk és vele egyesülhessünk.
De törekedhetik-e arra a teremtmény, hogy lemintázza a megtestesült Ige vonásait, hogy részesüljön életében? Lesz-e ereje követni ezt az egyetlen utat, mely az Atyához vezet? Igen; a kinyilatkoztatás szerint a kegyelem adja meg hozzá a szükséges erőt, amelyet Krisztus elégtétele érdemelt ki számunkra.
Isten mindent bölcsen intéz; sőt ő a végtelen Bölcsesség. Mivel az ő örök gondolata az, hogy hasonlók legyünk Fia képmásához, legyünk meggyőződve, hogy e fönséges szándék megvalósítására csalhatatlanul biztos eszközökről is gondoskodott. Nemcsak hogy törekedhetünk ennek az isteni eszménynek a megvalósítására, hanem maga Isten hív meg erre bennünket: „Eleve arra rendelt minket, hogy hasonlók legyünk Fia formájához.”1 Azt akarja, hogy véssük ki magunkban szeretett Fiának vonásait, mégha ez csak korlátolt mértékben lehetséges is. Ezen eszmény megvalósításának vágya nem kevélység, sem vakmerőség, csak felelet magának Istennek az óhajára: „Őt hallgassátok”. Csupán azokat az eszközöket kell felhasználnunk, amelyeket ő maga rendelt számunkra.
Krisztus azonban nemcsak egyetlen és egyetemes példaképe minden életszentségnek. Ő tett eleget bűneinkért is, ő szerzett érdemeket számunkra: ő tehát megszentelődésünk forrása. Igen, Krisztus a kegyelem forrása, mert amikor életével, szenvedésével és halálával minden adósságunkat kifizette az isteni igazságosságnak, ezzel egyúttal kiérdemelte azt is, hogy nekünk szétoszthassa minden kegyelmét.
1 Róm 8,28