Míg a vakmerő gyanakvás alaptalanul hajlik arra, hogy mást rossznak tartson, a vakmerő kételkedés ugyancsak kellő megokolás nélkül, egyszerűen felfüggeszti az ítéletet, feltételezve, hogy az illető felebarát rossz s bűnös is lehet. Ez is bizonyos fokú sérelme a szeretetnek s igazságosságnak; mindenesetre még csekélyebb, mint amely a vakmerő gyanakvásban rejlik.
A másokról való vélekedésben a következő elvek legyenek az irányadók:
1. Kövessük lehetőleg mindig a keresztény szeretet sugalmát, mely arra ösztönöz, hogy mindenkit inkább jónak tartsunk, míg csak az ellenkezőről meg nem győződtünk. „A szeretet nem gondol rosszat” – úgymond az apostol. (1Kor 13,5) Inkább tévedjünk, semhogy a szeretet szenvedjen sérelmet. Szigorú kötelmünk azonban e tekintetben csak arra szorítkozik, hogy mást alaptalanul rossznak ne tartsunk.
2. Ha alapos gyanú merül fel valaki ellen, jogunk van ítéletünket felfüggesztenünk. Senki sem köteles ugyanis magát a tévedés veszélyének kitenni, annál is kevésbé, ha az reája káros lehet.
3. Nincsen tiltva, sőt az okosság javallja, hogy mindenkivel szemben, kit teljesen nem ismerünk, óvatosak legyünk, előle értékeinket, titkainkat elrejtsük, elzárjuk. Ezzel ugyanis legkevésbé sem akarjuk azt kifejezni, hogy másokban nem bízunk, hanem egyszerűen javunkra fordítjuk azt a jogot, melyet a természet mindenkinek megad az önvédelemre.