Rokona a vakmerő ítéletnek. A különbség közöttük az, hogy míg a vakmerő ítélet már döntött – s pedig alaptalanul – másnak hátrányára, a vakmerő gyanú csupán hajlik arra, hogy embertársát kellő ok nélkül valamiben bűnösnek vagy egyáltalán rossznak tartsa.
A megokolatlan gyanakvás ugyancsak sérti a szeretetet, de az igazságosságot is, ha nem is oly nagy mértékben, mint ahogy ezt a vakmerő ítélet teszi. Miért is rendesen csak bocsánatos bűn. Vannak azonban erkölcstani írók, kik igen jámbor s becsületes egyéneknek túlságos nagy dolgokban való meggyanúsítását halálos bűnnek minősítik. A gyanakvás, főleg ha már szinte második természetünkké vált, nagyon rossz tanácsadó szokott lenni, jóvá nem tehető károkat okozhat s lejtő lehet, mely könnyen súlyos bűnökbe visz.
1903. március havában Oldenburgban bizonyos úriasszony gyanúba vette cselédjét, hogy gyémántgyűrűjét ellopta. A becsületére érzékeny, jó családból származó leány az esetleges meghurcoltatás elől az öngyilkosságban keresett menedéket. Utóbb padlójavítás alkalmával megkerült a gyűrű, mely egyik résen keresztülhullott. Az is megtörtént már nemegyszer, hogy szarka hordott el fényes tárgyakat és ártatlan embereknek kellett miatta megbűnhödniök.
Legveszélyesebb faja a gyanakvásnak a féltékenység, mely annyi boldog családi tűzhelyt rombolt már szét, annyi lelki gyötrelmet okozott s nem egy rémes családi drámát idézett fel.
Forrásai a féltékenységnek a rendetlen önszeretet, az önzés, a tiszta s nemes szeretet hiánya, nemkülönben a romlott szív, mely mindenkit olyannak képzel, amilyennek önmagát érzi, tudja.
A féltékeny fél mindjárt kezdetben erélyesen küzdjön a be-besurranó gyanú ellen s vesse el magától nyomban a féltékenység halálra maró skorpióját. Megfontolhatja azt is, hogy agyonkínzott hitvesét éppen féltékenysége által kergetheti a dacba s hűtlenségbe, mint maga az írás mondja: „Ne kételkedjél kebled asszonyáról (feleségedről), nehogy ellened fordítsa az álnok tudomány gonoszságát”,1 vagyis nehogy a hűtlenséget, melyről gyanúsítod, valóban elkövesse.
A gyanúba vett, féltett fél pedig gondosan kerülje a hűtelenségnek még a látszatát is, öltözködjék szerényen, ne bizalmaskodjék senkivel, s ami fő, sokat imádkozzék.
Szent Kunigunda (†1039) tüzes ekevasakon ép lábakkal járva győzte meg férjét, II. Henrik császárt meggyanúsított hűségéről. Isten buzgó imája jutalmául művelte vele ezt a csodát. A lángoló istenszeretet s vallásos buzgalom, a szentségekhez való gyakori járulás az a tüzes vas, amelyen járva az ártatlan házasfél a legjobban tudja hűségét beigazolni.
1 Sir 9,1