Az emberi értelem is meg tudja állapítani, hogy a legfőbb Létező szent. Ez a szentség az (önmagában tekintett) isteni természetnek egyik tulajdonsága, tökéletessége.
De a kinyilatkoztatás új fényt derített rá.
Most emeljük fel hódolattal lelki szemeinket az imádandó Szentháromság szentélyéhez. Hallgassuk meg, mit nyilatkoztatott ki nekünk Krisztus Jézus és mit tanít az Egyház Isten belső életéről, hogy vele lelkünket tápláljuk és hitünket erősítsük.
Tudjuk, hogy Istenben három külön személy van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek, de mindhármuknak csak egy és ugyanazon isteni természetük vagy lényegük van. Az Atya, a végtelen értelem, teljesen ismeri tökéletességeit. Ezt az ismerétét egyetlen szóval fejezi ki: ez az Ige, az élő, lényegi Szó, egyenlő tartalmú kifejezése az Atya lényegének. Az Atya ezt a szót kiejtve nemzi Fiát és közli vele egész lényegét, természetét, tökéletességeit, életét: „Miként az Atyának élete vagyon önmagában, azonképpen adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában”1 A Fiú egész lényege egyenlő az Atyáéval, átadja magát neki teljes odaadással. Ez a Fiú természetéhez tartozik. És az egyugyanazon szeretet e kölcsönös odaadásából, mint egyetlen forrásból származik a Szentlélek, aki megpecsételi az Atya és Fiú egységét, mert az ő lényegi és élő szeretetük.
A három személynek egymással való kölcsönös közlése, a három isteni személynek e végtelen és szerető egyesülése valóban új kinyilatkoztatás az Isten szentségéről: ez pedig abban áll, hogy Isten egyesül önmaga lényegével, természete egységében és a személyek háromságában.2
Isten ebben a kimondhatatlanul egységes és termékeny életben találja meg a lényegének megfelelő teljes boldogságát. Istennek elég önmaga és tökéletességei. Mivel természete tökéletességében és a személyek magasztos közösségében megtalálja teljes boldogságát, nincs szüksége teremtményre. Önmagára, önmagában és Háromságában árad szét dicsősége, mely végtelen tökéletességeiből fakad.
Mint tudjuk, Isten elhatározta, hogy bennünket is részesít ebben a benső életében, mely egyedül az ő sajátja. Velünk is közölni akarja ezt a kimeríthetetlen boldogságot, melynek forrása végtelen Lényének teljessége.
Azért – és itt érünk Szent Pál Isten tervéről szóló fejtegetésének első pontjához, – a mi megszentelődésünk abban áll, hogy egyesülünk Istennel, de nemcsak úgy, hogy Teremtőnek ismerjük el és szeretjük, hanem ahogyan ő ismeri és szereti önmagát Szentháromságának boldogságában. Akkor egyesülünk igazán Istennel, ha résztveszünk az ő benső életében. Csakhamar látni fogjuk, milyen csodálatos módon valósítja meg Isten szándékát. Csak még egy pillanatra álljunk meg és vegyük fontolóra ajándékának fenségét. Némi fogalmunk lesz róla, ha megfigyeljük, mi történik a természetes rendben.
Vegyünk egy ásványt: nem él. Hiányzik belőle a belső életelv a tevékenység forrása. Az ásvány is létezik, van néhány tulajdonsága, de létezési módja a legalsóbbrendű. – A növény már él. Harmonikusan törekszik létének kiteljesülése felé, állandóan és következetesen, megszabott törvényei szerint. De ez az élet alsóbbrendű, mert a növénynek nincs öntudata. – Az állat élete már magasabbrendű, mint a növényé, de ez az élet csak az érzéki megismerésre és az ösztönéletre korlátozódik. – Az embernél még magasabb létsíkra emelkedünk: az emberi lét sajátos életét az ész és a szabadakarat határozza meg. De az ember is anyagi létező. – Fölötte van még az angyal, aki már tisztán szellemi lény: a legmagasabb fok a teremtett világban. – Mindezt a teremtett, részesedés útján nyert életet végtelenül felülmúlja az isteni élet, a teremtetlen élet, a teljesen érzékfölötti, önmagától való és független élet, mely felülmúlja az összes teremtmények erőit; szükségképpen, önmagában létező élet. Isten, a korlátlan értelem, egyetlen örök értelmi villanással átfogja a végtelent és az összes létezőket, amelyeknek ő az eredeti mintaképe. Mint korlátlan akarat, minden hiba árnyéka nélkül egyesül a legfőbb Jóval, amely nem más, mint önmaga. Ebben a maga teljességében kifeslett életben van meg minden tökéletesség forrása és minden boldogság eredete.
Isten ezt az életet akarja velünk közölni. A mi életszentségünk részesedés ebben az életben. És mivel részesedésünknek különböző fokai vannak, minél nagyobb ez a részesedés, annál magasztosabb életszentségünk.
De ne felejtsük el: egyedül a szeretet bírta rá Istent, hogy így odaadja nekünk önmagát. Az isteni személyek kimondhatatlan közlése egymás között Istenben szükségképi;3 ez a kölcsönös viszony hozzátartozik magához az isteni lényeghez: ez az Isten élete. De minden más közlése korlátlanul szabad szeretetének gyümölcse. Miként azonban szeretete, ugyanúgy ajándéka is isteni. Isten isteni módon szeret: önmagát adja. Mi arra vagyunk hivatottak, hogy minél nagyobb mértékben befogadjuk ezt az isteni közlést. Isten nemcsak mint a legfőbb szépség, mint szemlélődésünk tárgya akarja odaadni önmagát: egyesülni akar velünk, hogy amennyire lehetséges, eggyé legyen velünk. „Atyám – mondta Krisztus az utolsó vacsorán, – add, hogy tanítványaim egyek legyenek bennünk, mint Te és én egyek vagyunk, hogy az én örömem bennük teljes legyen.”4
1 Jn 5,26
2 A teológiai kérdésekben járatosabb lelkek számára hozzátehetjük, hogy a Szentháromság mindegyik személye azonos az isteni lényeggel és következésképpen szent, lényegi szentséggel, mert mindegyik meggyőzően cselekszik a lényeggel, mely az életnek és tevékenységnek legfőbb normája. – Továbbá mindegyik személy szent, mert mindegyik közli magát a másikkal és végtelen egyesülés által jelen van a másikban. – Végül a harmadik személyt különösen szentnek nevezzük, mert ő a másik kettőből a szeretet által származik. A szeretet az a főtevékenység, mely által az akarat célja felé tör és vele egyesül. Ez jelzi a szentséggel minden jóság normájával való legteljesebb egyesülést. Ezért a Léleknek, aki Istenben a szeretet által származik külön is szent a neve. Ezt a szép és mélyértelmű tanítást Szent Tamás következő szövege fejti ki: „Cum bonum amatum habeat rationem finis, ex fine autem motus voluntarius bonus vel malus redditur, necesse est, quod amor, quo ipsum bonum amatur, quod Deus est, eminentem quamdam obtineat bonitatem, quae nomine sanctitatis exprimitur… Igitur Spiritus, quo nobis insinuatur amor, quo Deus se amat, Spiritus sanctus nominatur.” Opuscula electa III. köt. 47. c. – Mindebből látható, hogy az isteni szentségnek még mélyebb értelme van a személyek háromságát tekintve.
3 Szükségképi abban az értelemben, hogy ők nem tudnak nem létezni. Vö. Szent Tamás I., q. 41. a. 2. ad 5.
4 Jn 17,11.13; vö. 15,11