Míg azonban a becsületre törekednünk kell, másrészt nagyon résen legyünk, hogy a becsvágy bennünk betegessé ne fajuljon. Többé-kevésbé ugyanis minden ember hajlamos arra, hogy becsületét rendetlenül keresse s így a keresztény alázatosságot megsértse.
Az alázatosságnak, mely minden erény alapja s forrása, Szent Teréz adta meg a legszebb, legklasszikusabb meghatározását, mikor azt állítja, hogy az alázatosság: igazság. Vagyis akkor vagyunk alázatosak, ha magunkat annak tartjuk, amik tényleg vagyunk.
Ez ellen az igazság ellen vétenek a hiú, ambiciózus, dicsekvő s kérkedő emberek, akik oly javakkal s jótulajdonságokkal tüntetnek, melyek nem az övéké. Ez éppoly nevetséges, mintha valaki hamis fogaira vagy parókájára büszke.
Ide sorakoznak mindazok, kik hatalmasabbak-, okosabbak- s gazdagabbaknak akarnak látszani, mint aminők, s felfuvalkodnak, amint ahogy az ökröt utánzó mesebeli béka tette.
Azok sem sokkal jobbak, kik az emberek tetszésére, elismerésére, rangra, kitüntetésre módfelett áhítoznak, futkosnak utánuk, mint a gyermek az aranyhímporos, tarka pillangó után és ha azt nem tudják elérni, szinte kétségbe esnek.
Hiúságból ered a fényűzés, divatmajmolás s pazar öltözködés is, mely nem felel meg a rangnak s társadalmi állásnak, melyet betöltünk. Valóságos testbálványozás ez, melynek akárhány család boldogsága s jóléte esik áldozatul. Az igazi jóízlés mindig keresi az egyszerűt. Ezt követeli tőlünk Jézus Krisztus szelleme is. Mikor Heraklius császár az Üdvözítő szentkeresztjét visszaszerezve pazar császári pompában akarta azt felvinni a kálváriára, egy lépést sem tudott előbbre tenni. Csak midőn a jeruzsálemi püspök tanácsára fejedelmi díszruháját a kereszthez inkább illő szerény polgári öltözékkel cserélte fel, sikerült szent vállalkozása.
A hiúság vétke azonban, amennyiben nagy érdekeket nem sért, rendesen csak bocsánatos.
Sokkal nagyobb s lelki halált okozó bűn az igazság ellen a gőg, a kevélység, amely a jót, melyet Istentől kapott, magának tulajdonítja: Istentől s a tőle rendelt törvényes elüljáróktól magát függetleníti, azokat megveti.
A kevélység, mely voltaképpen minden bűn gyökere, kezdete és betetőzése, végkifejletében önszeretet, önistenítés egészen az istengyűlöletig, amint Szent Ágoston találóan megállapítja. Ilyen kevély volt Lucifer, az angyalok vezére, aki szívében mondá: „Felmegyek az égbe, az Isten csillagai fölé magasztalom fel királyi székemet, … a felhők magassága fölé hágok, hasonló leszek a Felségeshez”. (Iz 14,13.14)
A kevélység s gőg okozza a világon a legborzalmasabb károkat s botrányokat. Az támasztja az Ariuszokat, Luthereket s a Kálvinokat, kik millióknak s millióknak okozták lelki pusztulását; az teremti a Döllingereket, kik sértett büszkeségből orvtámadásokat intéznek Krisztus Egyháza ellen s attól számtalant elszakítanak.
Isten, ki „a kevélyeknek ellenáll”, azokat rendesen már itt a földön feltűnően megalázza.
Így tett Amannal, ki isteni tiszteletet kívánt magának s az akasztófán végzé életét. (Esz 6,7) Herodes Agrippát hasonló bűnért „megveré az Úr angyala és megemésztetvén a férgektől, meghala”. (ApCsel 12,23) Hogy I. Napóleont, az elbizakodott gőgnek eme típusát mily feltűnően sújtá Isten igazságos keze, a történelemből mindnyájan jól ismerjük.