Az emberi ész be tudja bizonyítani, hogy van egy legfőbb Lény, minden teremtmény első létrehozója, aki a világ gondviselője, a legfőbb jutalmazó és mindennek végső célja. Ebből az ésszerű megismerésből és a belőle származó, teremtmények és Isten közti viszonyból bizonyos kötelességek folynak Isten és embertársaink iránt. Ezeknek összességét természettörvénynek nevezzük, ennek megtartása a természetes vallás.
De bármilyen éles is az emberi ész, mégsem tudott semmit sem felfedezni bizonyossággal a legfőbb Lény belső életéről. Az isteni élet végtelen távolságúnak tűnik fel megközelíthetetlen magányában: „Megközelíthetetlen világosságban lakozik.”1
De jött a kinyilatkoztatás és ránk árasztotta fényét.
Megtanított arra, hogy valami kimondhatatlan atyaság van Istenben. Az Isten Atya: ez az az alapvető dogma, melyet a többi mind feltételez; magasztos hittétel, mely megszégyeníti az észt, de magával ragadja a hitet és a szent lelkeket.
Az Isten Atya. – Öröktől fogva, mielőtt még a teremtett fény elömlött volna a világ felett, nemzi az Isten Fiát, közli vele isteni természetét, tökéletességeit, boldogságát, életét. Mert nemzeni annyi, mint létet és életet közölni:2 „Fiam vagy te, a mai napon nemzettelek én téged.”3 „A méhből a hajnalcsillag előtt nemzettelek én téged.”4 Az élet tehát az Istenben van. Ezt az életet az Atya közölte, a Fiú befogadta. – Ez a Fiú, aki Atyjához mindenben hasonló, egyetlen: „Egyszülött Fiú, aki az Atya keblén vagyon.”5 Egyetlen, mert az Atyával ugyanazon osztatlan isteni természete van. És bár mindegyik különbözik a másiktól (saját személyes tulajdonságaik miatt, éppen mivel az egyik „Atya”, a másik „Fiú”), mégis mindketten egyek az erős és lényegi szeretet összeölelkezésével, melyből a harmadik személy származik, akit a kinyilatkoztatás ezzel a titokzatos szóval nevez: Szentlélek.
Amennyire a hit megismerheti, ez az Isten belső életének titka. Ennek az életnek a termékenysége és teljessége forrása annak a mérhetetlen boldogságnak, melyet a három isteni személy kimondhatatlan közössége élvez.
És íme, Isten, hogy úgy mondjuk, ki akarja terjeszteni a maga atyaságát, nem azért, hogy ezzel a maga teljességét növelje, hanem hogy más lényeket gazdagítson vele. Ezt az isteni, érzékfölötti életet, melyet csak Isten élhet, ezt az örök életet, melyet az Atya egyetlen Fiával és ők közös Lelkükkel közöltek, Isten meg akarja osztani teremtményeivel is. Az isteni Létezés és Jóság teljességéből forrásozó szeretet árad ki ebben az életben, szétömlik az Istenség öléből, hogy eljusson a semmiből előhívott lényekhez és természetük fölé emelve boldogítsa őket. Isten ezeket a lényeket, akik tisztára csak teremtmények, gyermekeivé teszi, a gyermek édes nevén szólítja őket. – Természete szerint Istennek csak egyetlen Fia van, de szeretete által megszámlálhatatlanul sok. Ez a természetfeletti istenfiúság kegyelme.
A szeretetnek ez az elhatározása Ádámban válik először valóra a teremtés hajnalán. Az emberiség feje azonban bűnével meghiúsítja ezt a tervet és kegyvesztésébe magával rántja egész nemét. De az igazságosság és irgalom, a bölcsesség és jóság csodálatos leleményessége újra helyreállítja. – Íme, az egyszülött Fiú, aki öröktől fogva élt az Atya keblén, az időben egyesül az emberi természettel, még hozzá olyan szorosan, hogy ez a magában véve is tökéletes természet egészen hozzátartozik az isteni személyhez, akivel egyesült. Isten ezzel az emberi természettel a maga teljességében közölte az isteni életet, úgyhogy Isten Fiának saját embersége lett. Ez a megtestesülés csodálatos műve. És erről az emberről, aki Jézus Krisztus, joggal mondhatjuk, hogy Isten tulajdon édes Fia.
De ez a Fiú, aki természete szerint egyetlen Fia az örök Atyának, „Isten elsőszülött Fia”, csak azért jelent meg itt a földön, hogy elsőszülött legyen mindazok között, akik befogadják, miután megváltotta őket: „Hogy elsőszülött legyen a sok testvér között”.6 Az Atya egyetlen szülöttje az örök dicsőségben, a jog szerint egyetlen Fiú, lett a feje a sok testvérnek, akiknek megváltásával visszaadja az isteni élet kegyelmét.
Így tehát ugyanaz az isteni élet, mely a Fiúban az Atyától származik, és amely a Fiúból jut el Jézus emberi természetébe, élteti Krisztus által mindazokat, akik be akarják fogadni. Ez az élet az Atya boldogító keblére vezeti őket, ahová Krisztus jutott először,7 miután itt a földön lefizette vérével ennek az ajándéknak árát.
Azóta az egész életszentség abban áll, hogy befogadjuk az isteni életet Krisztustól és Krisztus által, akiben annak teljessége van meg és aki annak egyetlen közvetítője. Továbbá megőrizzük és szüntelenül növeljük azáltal, hogy egyre tökéletesebben hozzákapcsolódunk, egyre szorosabban egyesülünk vele, aki ennek az életnek forrása.
Az életszentség tehát a velünk közölt és általunk befogadott isteni élet titka. Istenben az Atya közölte a Fiúval „kimondhatatlan nemzése” által.8 Istenen kívül a Fiú közölte az emberi természettel, mellyel személyes egyesülésbe lépett a megtestesüléskor. Azután ezen emberi természet révén visszaadta a lelkeknek, akik közül mindegyik „az ő ajándékozásának mértéke szerint” részesedett benne,9 úgyhogy Krisztus valóban a lélek élete, mivel ő ennek az életnek forrása és kiosztója.
Az emberekkel az Egyház közli az örök végzés meghatározta napig, míg Isten be nem fejezi művét a földön. Ezen a napon Isten számos gyermeke, Jézus testvérei elérik tökéletességüket. Krisztus bemutatja őket Atyjának10 az előre kiválasztottak megszámlálhatatlan tömege körülveszi Isten trónját, hogy tiszta és véget nem érő boldogságot merítsenek az élő forrásokból, hogy magasztalják az isteni jóság és dicsőség bőkezűségét. Az egyesülés örökre befejeződik és „az Isten lesz minden mindenekben”.
Nagy vonásokban ez az Isten üdvösség-terve, ez röviden a természetfeletti mű pályája.
Amikor a lélek elmélkedve szemléli ezt a nagylelkűséget, ezt a nemesi származást, melyet ingyen kapott az Istentől, úgy érzi, hogy el kell merülnie az imádásban és hálaadó éneket kell zengenie a végtelen Lény dicséretére, aki lehajolt hozzá, hogy gyermekének nevezze. „Milyen fenségesek, Uram, műveid, felette mélységesek gondolataid!” „Istenem, ki hasonlítható hozzád? Sok csodát műveltél és terveidben nincs hozzád hasonló senki sem!”11 „Megörvendeztettél, Uram, műveddel s ujjongok kezed tetteinek.”12 „Ezért énekelek az Úrnak, amíg élek, zengedezem Istennek, amíg leszek.”13 „Teljék el szám dicséreteddel, hadd énekeljem dicsőségedet!”14
1 1Tim 6,16
2 Hasonló természet átadásával.
3 Zsolt 2,7; Zsid 1,5; 5,5
4 Zsolt 109,3
5 Jn 1,18
6 Róm 8,29
7 „Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz… Atyám házában sok lakóhely vagyon… Melyek helyet készíteni számotokra.” Jn 20,17; 14,2
8 Iz 53,8
9 Ef 4,7
10 1Kor 15,24-28
11 Zsolt 39,6
12 Uo. 61,5-6
13 Uo. 103,32
14 Uo. 70,8