A hazugságot a belső, természetében rejlő visszásság s rendetlenség teszi vétekké, azért soha, semmi körülmények között sem válhatik jóvá, megengedhetővé.
Másrészt azonban el kell ismernünk, hogy a hazugságban megnyilvánuló gonoszság egymagában véve sohasem akkora, hogy a lelket Istentől, az ő végcéljától teljesen elfordítaná s így az örök üdvösség elvesztését okozná. Más szóval a hazugság magában véve, természeténél fogva mindig csak bocsánatos bűn.
De elvégre felvilágosodott keresztény léleknek elég azt tudnia, hogy valami bűn, ha bocsánatos is az, hogy attól inkább borzadjon s meneküljön, mint bármely más rossztól a világon. Hiszen minden bűn a legjobb, legnagyobb, legszentebb Isten sérelme s következményei is sokkal elrettentőbbek, mint bármely szerencsétlenség, mely az embert e múlandó életben érheti.
Azért is, ha magunknak egy hazugság által a világ összes kincsét megszerezhetnők, magunkat vagy szeretteinket börtöntől vagy kínos haláltól megmenthetnők, nem volna szabad azt elkövetnünk. Sőt feltéve azt a (lehetetlen) esetet, hogy egy hazugsággal a világ összes bűnösét megtéríthetnék, a tisztítótűz s pokol lángjait kiolthatnók, hazudnunk mégsem volna szabad. A cél ugyanis a rossz eszközt nem szentesíti.
Minden szent így gondolkozott, minden hitből élő katolikus embernek ez a szent meggyőződése.
Örökre emlékezetes, klasszikus példát adott erre Mayer Péter, a tiroli szabadsághős. Fegyverrel kezében fogták el a franciák Mayert, a schwabsi vendéglőst, a vitéz honvédő sereg kapitányát, miután a békét Ferenc császárral már megkötötték. Megmenthette volna életét, ha azt vallja, hogy a fegyverletételt elrendelő császári rendeletről nem tudott. Magának a francia generálisnak felesége közbenjárt érte; bírái szinte szájába adták a mentő igéket; övéi könyörögnek, rimánkodnak előtte. Ámde Mayer Péter, ki a császári parancsról értesült, jóllehet csak álhírnek tartotta azt, hamis vallomásra nem volt rábírható. „Életemet, úgymond, hazugsággal nem akarom megmenteni.” 1810-ben február 20-án Bozenben (Gries) végezték ki a szabadságnak s igazmondásnak ezt a vértanúját, ugyanazon napon s órában, melyben Hofer András áldozta életét a hazáért Mantuában.
Jegyzet: Ha a hazugsággal felebarátunknak erkölcsi vagy anyagi kárt okozunk, másnak, nevezetesen Istennek jogait megsértjük, ahogy azt a hittagadó teszi, bűnünk kétségkívül halálos lehet. Ámde az ily véteknek halálthozó mérge, gonoszsága nem maga a hazugság, hanem a vele kapcsolatos kártétel, jogsérelem. Ilyen értelemben mondja az írás is: „Amely száj hazudik, megöli a lelket”. (Bölcs 1,11) Továbbá halálosnak mondható a hazugság azért is, mert ha szokásossá válik, a lelket igen könnyen oly lejtőre juttatja, amelyen nehéz a megállapodás a halálos vétekig. A hazug ugyanis rendesen nem kíméli embertársai becsületét, sőt a hamis eskütől sem riad vissza.