Hogy ártó szándékkal hazudni sohasem szabad, ez sokkal világosabb, minthogy valaki józan ésszel tagadni merné. Vannak azonban oly hazugságok is, melyektől az ártó szándék teljesen távol áll, sőt bizonyos jószándék szülöttei. Számtalanok hazudnak, hogy magukon vagy másokon segítsenek, tréfás jókedvükben másokat szórakoztassanak. Vajon az effajta hazugságok is a természettörvénybe ütköznek‑e s így minden körülmény között tilosak? A felelet e kérdésre nem oly egyszerű, mint első tekintetre látszik.
A régi klasszikus világ bölcseit is két táborra osztotta. Pythagoras, Pindaros, Aristoteles tisztán átlátták, hogy minden hazugság tilos és elvetendő. Érveik körülbelül ugyanazok, mint amelyeket mi is előbb az igazmondás érdekében felsoroltunk. Ellenben Plato menthetőnek s igazolhatónak véli a hazugságot, de csak akkor, ha azzal ártunk az ellenségnek, jóbarátunkat megsegítjük és ha az az uralkodás szempontjából nélkülözhetetlen. Azonban a nagy világbölcs is sejteti, hogy ezek csak kivételek, melyek nem tudják a hazugságban rejlő természetes rútságot felejtetni s aligha tetszenek Istennek, annak a szóban s tettben igaz Lénynek, aki a hazugságot gyűlöli.
Sőt még az első keresztény századokban sem némult el a vita, vajon feltétlenül s minden esetben tilos‑e hazudni. Szent Ágoston lángelméje volt alkalmas és hivatott ebbe a szerinte is „nehéz s túlságosan tekervényes kérdésbe” fényt lövellni. Az ő tekintélye és érvei megszilárdították a katolikus közvéleményt, mely azóta minden hazugságot feltétlenül elítél. E tan mellett emeli fel szavát a Szentírás is:
„Ne akarj semmi hazugsággal hazudni, mert annak gyakorlása nem jó”. (Sir 7,14) Ugyanígy tanítja az Apostol is: „Annak okáért elhagyván a hazugságot, ki-ki szóljon igazat felebarátjával”. (Ef 4,25)
Csak a protestantizmussal kezd megint az igazmondás ege beborulni. Gotius Hugó csak azt nevezi már hazugságnak, „ami felebarátaink jogát sérti”.
Maga Luther egyik 1540. július 17-én tartott értekezleten a hesszeni fejedelem előtt a többnejűség ügyét védve így nyilatkozik: „Hazudni szükségből, haszonból vagy azért, hogy segítsünk, nem volna vétek Isten ellen”. A fejedelem azonban ugyancsak kitanítja nyomban az új vallás prófétáját: „Hazudni rossz dolgot jelent, azért nem is tanított arra egyetlen apostol egyetlen keresztényt sem, sőt maga Krisztus a legnyomatékosabban eltiltotta azt s azt parancsolja, hogy az igennél és a nemnél maradjunk”. (A porosz állami oklevéltár publikációi 1880., V. kötet.)
Midőn a protestantizmus a tekintély elvét megtagadta, ezzel az erkölcsi bomlás csíráit is széltében-hosszában elvetette. Leggyászosabban sínyli ezt az igazmondás ügye. A tévmentes Egyház kebléről, emlőiről leszakított bölcselet hazudozik azóta nyakló nélkül, szemérmetlenül. Voltaire így ír 1736. október 21-én barátjához, Thiriothoz: „A hazugság csak akkor bűn, ha rosszat okoz, ellenben nagyon nagy erény, ha jót eszközöl. Legyen tehát ön erényesebb ezentúl, mint volt valaha. Hazudjunk, mint az ördög, ne félénken, ne hellyel-közzel, hanem szívből és mindig. Hazudjatok, barátaim, hazudjatok”.
Kant, a protestáns filozófia atyamestere, elvben ugyan fennen védi az igazmondást, de tantételeivel millióknak gondolkodásmódját hamisította meg s a legvégzetesebb hazugság lejtőjére terelte. A sokak közül csak a hírneves protestáns Paulsent (†1908. aug. 14.) említjük. Ez az újabb időkben annyira ünnepelt berlini tanár minden aggály nélkül megengedhetőnek véli, hogy az ember másként gondolkozzék s másként beszéljen, ha azt a „pedagógiai célok” megkívánják. A lelkész – szerinte –, aki hitében hajótörést szenvedett, mindazonáltal a pogány előtt játszhatja a hívőt, sőt így is kell tennie, ha annak a népnek ez javára válik; a hitetlenek, tudósok előtt viszont beszéljen azok nyelvén. (System der Ethik. 570. lap.) Ezekből megértjük, miként lehet protestáns lelkész egyúttal „szabadgondolkozó” vagy szabadkőműves is. Egyszerűen alkalmazkodik azokhoz, kikkel érdekei összeköttetésbe hozzák. Az ilyen minden meggyőződést nélkülöző komédiások felett mennyire kimagaslik a katolikus Egyház a maga sértetlen hit- és erkölcstanával s emberi tekintetet nem ismerő igazmondásával; az az Egyház, melyet Szent Pál „az igazság oszlopának s erősségének” nevez. (1Tim 3,15) Ezzel is elárulja, hogy kormányrúdját az „Igazság Lelke” vezeti.