„Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” (Márk evangéliuma 14,38)
Ezekiel próféta jövendölése alapján oroszlánnal ábrázolják, mert azzal kezdi evangéliumát: „A pusztába kiáltó szava: Készítsétek az Úr útját!”
„Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot, minden teremtménynek!” – Márk teljesen magáévá tette. Azt akarja nekünk üzenni, hogy ez a küldetés nekünk is szól.”
Amikor az Úr Jézust tanítványai is elhagyták, s a zsidók a Getszemáni kertből Jeruzsálem utcáin át a főpaphoz hurcolták, egy ifjú követte őt. Mindössze egy lepedőszerű alsóruha volt rajta, s a poroszlók el akarták fogni. Ingénél fogva meg is ragadták, de ő otthagyta ingét s elfutott (Márk 14,51-52).
Ez az ifjú valószínűleg maga Márk volt. De ha nem is róla esne itt szó, vagy ha nem is igazolható, hogy az utolsó vacsora Márkék házában ment végbe, akkor is, mint jeruzsálemi ifjú, részesült abban a nagy kegyelemben, hogy szemmel láthatta és füllel hallhatta az Urat. Emellett volt része más kitüntetésekben is. Szent Péter megválasztotta titkárának, szent Pálnak munkatársa volt, s a Szentlélek Úristen, a Szentírás főszerzője, méltónak találta, hogy megírja az Isten Fiának életrajzát.
Jobbmódú jeruzsálemi zsidó családból származott. Mint kortársainak általában, neki is kettős neve volt: János Márk. Az első neve héber, a másik latin. Minthogy későbbi működése javarészben nem zsidó területen folyt le, a János név helyett általában a Márk nevet használta.
A 3. századbeli római hagyomány úgy tudja, hogy az Ószövetségi papságot szolgáltató Lévi törzséhez tartozott,s hogy keresztsége előtt maga is betöltötte a levita tisztet. Édesanyját Máriának hívták. Szent Barnabásnak (jún.11.) unokaöccse volt. A keresztséget valószínűleg maga az apostolfejedelem szolgáltatta ki neki mindjárt a Szentlélek eljövetele után.
Házuk egyike volt azoknak, amelyekben a jeruzsálemi keresztények az első pünkösd után összejöveteleiket és imádságaikat tartották. Amikor 43 körül az angyal csodálatos módon kivezette Pétert Heródes Agrippa börtönéből, az apostolfejedelem egyenesen Márkék házába ment. Zörgetésére Rodé nevű szolgáló jött ki hallgatódzni. Amint megismerte az apostol hangját, örömében elfelejtett ajtót nyitni s csak akkor eresztette be, miután elmondta az egybegyűlteknek a hihetetlenül hangzó örvendetes hírt. Az Úr Krisztus első földi helytartója tehát bejáratos volt a házhoz. (Ap. Csel. 12)
Márk korán kezdette az apostoli munkát. Péter nemsokára azután, hogy kiszabadult a börtönből, elhagyta hazáját s elment a birodalom fővárosába, Rómába, ahol megalapította a püspökséget. Vele mehetett a fiatal Márk is. Bizonyos, hogy Rómában titkára és tolmácsa volt. A tolmácsi munkakör valószínűleg abban is állott, hogy görögül tolmácsolta Péter beszédeit és tanítását, de legfőképpen abban, hogy azokat leírta. Minden valószínűleg szerint az evangélium leírására 44 körül került sor. Péter hallgatói ugyanis annyira becsülték és áhították az apostolfejedelem evangélium hirdetését, hogy kérték Márkot, Péter állandó kísérőjét, írná le nekik ezeket a tanításokat
“Márk, aki Péternek lett tolmácsa, följegyezte Jézus Krisztus szavait és tetteit, amennyiben emlékezetben tartotta, nem sorrendben ugyan, de híven” – mondja Szent Papias (febr. 22), akinek tanúsága Szent János evangelistára támaszkodik. Márk ebben a rövid és velős evangéliumban mesterének szándéka szerint a pogány keresztények előtt azt akarta igazolni, amivel kezdte írását:
“Jézus Krisztus az Isten Fia”. Utólag Péter is jóváhagyta ezt az evangéliumot, s ez lett a római egyháznak, mindnyájunk édesanyjának első újszövetségi szentkönyve.
Ez az evangélium nemcsak precíz, élénk és közvetlen Krisztus-életrajz, nemcsak Péter alázatos és Krisztus-szerető lelkének tükre, hanem arra is bizonyosság, hogy Márkot a Szentlélek Úristenen kívül az Úr iránt való nagy-nagy kegyelet ihlette az írásban. Csak ő őrzött meg az Üdvözítő életéből olyan drága részleteket, minő az, hogy:
a hozzá jövő gyermekeket “karjaiba vette” (10,6), hogy a “lelke mélyéből fölsóhajtott”, amikor a farizeusok égi jelet kértek tőle (8,12).
És neki köszönjük az Úr két szavát tulajdon arám anyanyelvén: “Effeta” ( =nyíljál meg”, 7,34) és „Talita kúmi” ( = „leányka, kelj föl”, 5,41.)
Amikor Klaudius császár alatt, éhínség idejében Szent Pál és Barnabás az antiochiai alamizsnával Jeruzsálemben jártak 46 körül, Márk újra otthon volt. Visszatérésük alkalmával magukkal vitték Antiochiába, hogy segítsen nekik az igehirdetésben. Szent Pált első útján 47 körül Barnabáson kívül ő is kísérte. Velük ment Antiochiából Szeleuciába; onnan Barnabás hazájába, Ciprus szigetére hajóztak. Az apostoli munkában közösen járták be a sziget zsidó zsinagógáit. Márk szemtanúja volt annak a jelenetnek, amikor a sziget nyugati részében fekvő Páfoszban Pál szavára megvakult Barjézus Elimás hamis próféta, s amikor erre a csodára Szergius Paulus prokonzul hitt az Isten igéjében.
Innen a kisázsiai Penge városába hajóztak. A legközelebbi állomás a pizidiai Antiochia volt Pengétől 160 km-nyire. A nehéz utat a Tartus hegységen át rablók veszélyeztették. Márk itt elbúcsúzott s Jeruzsálembe tért. Talán a nehézségek elől menekült? Éppenséggel nem valószínű, hogy aki már akkor megjárta Rómát, meghőkölt volna az út veszedelmeitől. Talán nem helyeselte az útirányt, amely lehet, hogy eltért az eredeti tervtől? Nem tudjuk. Bizonyos azonban, hogy Pál nem helyeselte a távozást, s amikor második apostoli útjára akart indulni Barnabással (49 körül), aki unokaöccsét is szerette volna megint elhozni, inkább lemondott Barnabásról is, de nem vitte magával Márkot. Később, körülbelül 12 év múlva a nemzetek apostola a legteljesebb megelégedéssel dolgozott szentünkkel együtt (Ap. Csel. 12, 24; 13; 15,38).
Szent Pál második apostoli útja alatt Márk Barnabással együtt újra Ciprus szigetén járt (Ap. Csel. 15,39). Sem a ciprusi missziós útnak, sem az utána következő 10-12 éves időköznek részleteiről nincsenek adataink. Valószínű, hogy Márk akkor hosszabb időt töltött Alexandriában. A legrégibb hagyomány szerint t. i. ő alapította az alexandriai püspökséget, amely éppen ennek alapján később pátriárkátusi jogokat élvezett. 62-ben Aniánust tette meg a püspökségben utódjának, maga pedig újra Rómába ment, ahol körülbelül 64-ig tartózkodott.
Rómában akkor ott volt Szent Péter és Szent Pál. A nemzetek apostolánál tartott a kétévi első fogság (62 után), amely alatt azonban apostolkodhatott. Márk “munkatársa” volt (Filemon 24), akit valami megbízással a kisázsiai Kolosszéba akart küldeni. A kolosszeiekhez írt levélben (4,10) külön is megemlékezett erről s ezt írta róla: “Ha hozzátok megyen, fogagyátok be”.
Márk emellett hűségesen kitartott lelkiatyja és mestere, Péter mellett. Az apostolfejedelem 64 körül írt első levelében (5,13) atyai szeretettel írja a kisázsiai híveknek: „Üdvözöl titeket… Márk, az én fiam.”
Rómából Kis-Ázsiába távozott. Szent Pál 66 körül a római második fogságból írt utolsó levelében magához hívta szeretett tanítványát, Timóteust, de lelkére kötötte: „Márkot vedd és hozd magaddal; jó hasznát tudom venni az (apostoli) szolgálatban” (2Tim. 4,11). Elment-e Márk Rómába s találkozott-e még egyszer a vértanúság előtt álló apostolfejedelmekkel, nem tudjuk.
Életének további folyásáról egész bizonyosan csak azt tudjuk, hogy vértanúságot szenvedett. Alexandriában szentmiséje alkalmával a pogányok elfogták, kötelet vetettek nyakába s addig hurcolták az utcán, amíg csak el nem szállott lelke az Úrhoz, akit ifjúkorában látott s akiért egész életén át dolgozott.
Földi maradványait Alexandriában igen nagy tiszteletben részesítették s 310 körül már templom emelkedett fölöttük. Ereklyéit 820 körül velencei kereskedők a lagúnák városába vitték s Velence 976-1071. években hatalmas dómot épített tiszteletükre.
Az Úr Krisztus életrajzírója, első helytartójának titkára „a tenger királynőjé”-nek lett
védőszentje. Velence címere a mai napig a Szent Márkot jelképező oroszlán egy nyitott könyvet tart, amelyben a következő szavak olvashatók:
Pax tibi, Marce, evangelista meus. – Békesség neked, Márk, én evangélistám.
Ezeket a szavakat a legendák szerint egy angyal mondta Márknak, amikor az viharba került a tengeren, úton Velence felé. Az oroszlán hátán feszülő angyalszárnyak ezt a legendát őrzik. Az oroszlán lába alatt látható kék sáv a tengert, és Velence tengerek feletti hatalmát jelképezi.
A késői hagyomány szerint Márk alapította Szent Péter megbízásából az aquilejai püspökséget, illetve pátriárkátust s prédikált Velence környékén is. A lagúnák melletti sikertelen működése elkeserítette.
Imádkozott s visszakívánkozott régi hívei közé. Vigasztaló látomása visszaadta bizalmát. Látta a tiszteletére építendő Szent Márk-bazilikát és hallotta az Úr szavát: Pax tibi, Marce, evangelista meus!
A Szent Márk tér róla lett elnevezve, hiszen ő Velence védőszentje.
Ereklyéit Alexandriába szállították, amelyeket 815-ben Velencébe vittek, és ott elrejtették.
A velenceiek mint védőszentjüket tisztelik és székesegyházuk Szent Márk nevét viseli.
Emléknapján a katolikus egyház hívői a határban körmeneten vesznek részt és búzát szentelnek. A keresztutaknál és az ott elhelyezett határkeresztnél a megszentelt búzavetésből minden hívő kitépett egy szálat. A férfiak a kalapjuk mellé tűzték a szentelt búzaszálat, a nők pedig elrejtették az imádságos könyveikbe.
Istenünk, ki Szent Márkot arra választottad, hogy megírja Evangéliumodat, kérünk, segíts, hogy közbenjárására, híven járjunk Krisztus nyomában!
Tiszteljük meg Szent Márk napját böjttel és imádsággal!