A kereszténység tényleg az igazmondásnak legszebb, leghősiesebb példáit tudja felmutatni.
Antimus, Nikodémia püspöke Maximian császár katonáit, kik az ő elfogatására voltak kiküldve, barátságosan megvendégeli, anélkül, hogy ezek nagylelkű házigazdájukra reáismertek volna. A lakoma alatt bizalomra melegedve meg is kérdik tőle, hogyan keríthetnék kézre Antimus püspököt. A szent férfiú erre nyíltan és őszintén bemutatkozik s a katonák legnagyobb ámulatára elárulja, hogy ő az, akit keresnek. Maximian vitézei ezt csupa hálából nem akarják tudomásul venni s meggyeznek maguk között, hogy letagadják a püspökkel való találkozásukat. Antimus azonban ebbe bele nem egyezett. Velük tartott a császár színe elé s inkább nézett a vértanúság szemébe, semhogy az igazmondás ellen vétsen vagy véteni engedjen. (†302)
Mikor pedig a 90 éves Kardias elfogatására küldött ki a zsarnokhatalom pribékeket, a tízéves unoka elhazudja, hogy nagyatyja otthon van. „Elment – úgymond –, hogy a keresztények Istenét imádja.” Az aggastyán megtudva a dolgot, nagy szomorúsággal dorgálja meg a gyermeket. „Tudd meg – szólt hozzá –, hogy aki az igazságot megtagadja, Istent tagadja meg.” Kiment tehát a piacra, hogy felismerjék s elfogják s a vértanúság babérját tűzzék homlokára. Sírjára ezt vésték a keresztények: „Férfiú nyugszik itt, ki soha rosszat vagy hamis szót nem szólott. Kardias volt a neve”.
Ily óriás pálmák tövében méltassunk figyelemre néhány szerény virágszálat is. Ha a gyermeki lélek virágkelyhében az igazmondás harmatgyöngye az isteni igazságot tükrözi vissza, ó, mily szépek az ily kis virágok.
A kis Washington György az Egyesült Államok későbbi hírneves elnöke, ajándékba kapott kis baltáját meggondolatlanul, gyermekésszel édesatyjának egyik féltékenyen őrzött, ápolt cseresznyefáján próbálta ki. Midőn pedig a feldühödt apa fenyegetődzve keresi a tettest, előáll a gyermek: „Apám, én nem tudok hazudni. Én tettem”. Az apa erre keblére öleli a gyermeket: „Fiam – szólt –, a te igazmondásod drágább előttem ezer cseresznyefánál”.
Mária Antoinette, Mária Terézia császár- és királynő leánya gyermekkorában nem volt nagy művész a szépírásban. Egyik, édesanyjához írt levelében azonban feltűnő haladás mutatkozott. Az eddig dülöngő sorok kiegyenesedtek, akárcsak a fegyelmezett katonák harcvonala. Már meg akarja dicsérni gyermekét az édesanya, midőn ez őszintén bevallja, hogy a dicsőség voltaképpen a nevelőnőt illeti meg, aki a betűket előbb ceruzával megírta.
Copee Ferenc kiváló francia költőt (született Párizsban 1842. január 26-án) közepes sorsú szülői nagy gonddal nevelték, főképp pontos engedelmességre s nyíltszívűségre szoktatták. A fiú egy alkalommal hazulról elcsent pénzen sült gesztenyét vásárolt. Amint este levetkezik, a zsebéből előguruló néhány gesztenye árulója lett. „Honnan e gesztenyék?” – kérdi az édesanya. – „Vettem.” „És ki adta rá a pénzt?” – Ferenc elpirul s egy ideig némán áll. Aztán megragadja anyja kezét: „Anyám, ma reggel vettem el a pénzt az asztalról”. „Ezt nem tetted jól – felel megindulva az édesanya –, de mivel nyíltan bevallottad, elengedem a büntetést. Az őszinteség kedvesebb előttem a világ minden kincsénél.”