„Könnyű a püspöksüveget és pásztorbotot viselni, de borzasztó a püspökre váró számadás az élők és holtak Bírája előtt!” (Szent Adalbert püspök)
Országokat térített, királyokat keresztelt.
Mikor erre a hódító útra szólította az Úr, mintha neki is mondta volna: „Kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok és királyok előtt… megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért”. (ApCsel. 9,15-16).
Adalbert vállalta ezt a szenvedéssel, számtalan megpróbáltatással teljes hivatást. Hitvallója, apostola, vértanúja lett Urának. – Pedig élhetett volna kényelemben.
Előkelő családból származott. Apja a csehországi Lublyic grófja volt. Fiától családja továbbfolytatását, hírének, nevének, harci dicsőségének gyarapítását várta. Mennyire más volt az Úr terve! Alig hogy megszületett a kis Woytieck – ez volt először neve – „súlyos lázba esett„, megrémült szülei a Boldogságos Szűz pártfogását kérték és megfogadták, hogy Istennek szentelik fiukat, ha életben marad. Adalbert föl is épült, de már az Úré volt.
Iskolára Magdeburgba küldték. Szorgalmas és nagytehetségű fiú volt. De azért megesett egyszer, hogy egész nap csak játszott. Másnap, mikor felelnie kellett volna, egy szót sem értett a tárgyalt szövegből.
Mestere megverte. „Eressz el! Már tudom” – kiáltotta verés közben. És tudta is. De ez egyetlen eset lehetett, mert egyébként úgy emlegetik, mint aki „az igazság és tudomány napja felé fordult s fölszabadította magát a földhöztapadtságból”.
Magdeburg püspöke, Adalbert bérmálta meg. Ennek tiszteletére vette föl maga is az Adalbert nevet. Valószínűleg már ekkor, diákifjúkorában barátkozott össze Ottó herceggel, a későbbi III. Ottó császárral (983-1002). A két ifjú együtt álmodozott jövendő hódításokról, Itáliáról, a pápaság felszabadításáról. De nagyratörő tervekről álmodozva és a legelőkelőbb körökben forgolódva is megőrizte szíve ártatlanságát. Már ekkor járt a szegények után, hogy segítsen rajtuk. Sokat imádkozott. Az Úr, aki születésekor lefoglalta, érlelte őt a maga számára.
Az ifjúi ábrándozásokból egyre határozottabb tervek lesznek. Kétévi otthoni tartózkodása után Ditmár püspök elé járul, hogy pappá szentelje (kb. 982-ben).
Nemsokára már fölszentelő püspöke halálos ágyánál áll. A püspök nagyon félt a haláltól, mert úgy érezte, hogy a kelleténél többet törődött a világi kitüntetésekkel és sikerekkel. Adalbert fölajánlja böjtjeit, imádságát és alamizsnáit a haldokló megsegítésére.
Ditmár halála után egész Prága őt akarja püspökének. Meg is választják. Feljegyezték róla, hogy püspökké szentelése óta nem mosolygott többé. Mikor ennek okát tudakolták, azt mondta:
„Könnyű a püspöksüveget és a pásztorbotot viselni, de borzasztó a püspökre váró számadás az élők és holtak bírája előtt”.
Ennek a nagy felelősségnek alázatával vonult be városába – mezítláb. Püspöki jövedelméét négy részre osztotta. Egy volt a templomok, egy a papságnak fönntartására, egy a szegények segítésére. Magának csak a negyedét tartotta meg. De ez is családi vagyonával együtt csaknem mind a szegényeknek jutott.
A prágaiak nagy lelkesedéssel fogadták. De mikor látták, hogy babonáikat, kicsapongásaikat és kegyetlenségeiket nem tűri, kiábrándultak belőle. Adalbert erre Rómába ment (989-ben) a pápa tanácsát kérni. Szeretett volna lemondani méltóságáról; be is vonult a Szent Elek kolostorba. Azután egy jeruzsálemi zarándoklás tervét fogatta fejében. Pénzt is kapott rá III. Ottó császár anyjától, de a következő éjjel titkon szétosztatta a szegények között. S míg ifjúkori barátja, a császár fényes seregének élén bevonult Rómába, Adalbert a Szent Elekben söpört, súrolt, mosogatott… Az ő hódító útjai csak ezután következtek.
A mainzi érsek nem nyugodott bele távozásába. Visszakérte a pápától. Parancsára el is indult Rómából, Anconán, Dalmácián és Magyarországon keresztül (992). Magyarországon ez időben Géza vezér uralkodott. Szívesen látta a térítőket pogány népe között s Adalbertet is nagy tisztelettel és örömmel fogadta. Ennek a szíves fogadtatásnak emléke élt benne, mikor Prágába bevonult. Rómából szerzeteseket is hozott magával, hogy segítségére legyenek a csehek megjavításában. Ezeknek a szerzeteseknek építtette a Prága melletti Brevnov-kolostort.
A lelkes fogadtatás után azonban megismétlődött az előző eset. Adalbert minden törekvése ellenállásra talált. A régi szokás ereje elfordította az új kereszténységtől a népet. Az ünnepeket nem tartották, az egyház menedékjogát nem tisztelték. Egy alkalommal, mikor egy házasságtörő asszony a katedrálisba menekült, oda is utána mentek. Hiába volt a püspök tiltakozása, kihurcolták az asszonyt és megölték. Elhagyta tehát püspöki székét, lóra ült és Magyarországba jött. Itt jobb eredménnyel biztatta az előző szíves fogadtatás.
Bár csak rövid ideig működött hazánk földjén (994-95), mégis nemzetünk apostola lett. Ő keresztelte meg Géza vezért és fiát, Vajkot. S amint egykor Szent István első vértanú imádsága egyengette a kegyelem útját Saul lelkébe, hegy Szent Pállá, a nemzetek apostolává legyen: Adalbert volt az, aki Vajkot a magyarok apostolává, Szent Istvánná formálta.
Rövid, de eredményes működése után Rómába ment s régi kolostorába vonult. Itt látogatta meg a koronázásra jövő Ottó császár. A császár kíséretében indult vissza Prága felé, a pápa parancsára, 996. májusában. A csehek ekkor egyáltalán nem akarták befogadni. Jövetelének hírére rokonait kivégezték, családjának birtokait földúlták és lefoglalták.
Adalbert erre Lengyelország felé vette útját. Először csak ideiglenes menedéket keresett Boleszló hercegnél. Adalbert érdekében Boleszló követeket küldött a csehekhez. De azok visszaüzentek: nem nekik való ez a püspök, nagyon is szent, nem férnek meg egymással. Ekkor a pápa is feloldotta Adalbertet előző parancsa alól és megengedte neki, hogy a pogányok között hirdethesse az evangéliumot.
Így lett Lengyelország apostola. Bejárta az Országot s a nép nagy részét megkeresztelte.
Az úttörés munkájának elvégzése után öccsével, Gaudenciussal együtt Poroszországba ment. Itt a pogányok hangulata nagyon ellenséges volt a kereszténységgel szemben. Mikor Adalbert eredményes munkáját látták, erőszakkal akartak végezni vele. Egy alkalommal zsolozsmázás közben támadt rá valamelyik pogány és evezővel fejbevágta. A püspök félholtan terült el. De nem halt meg. Magához térve hálát adott, hogy szenvedhet az Úrért. Ezután mindenütt gúnyolódással, bántalmazással fogadták.
Mikor halállal fenyegették, ha továbbra is köztük marad, távozásra szánta magát. Útközben egy lovascsapat Tenkitten mellett elfogta és megkötözte.
Megkötözve is ellenségeiért imádkozott. Aztán kísérőit buzdította állhatatosságra:
„Atyámfiai! Annak hatalma, kiért szenvedünk, nagyobb minden hatalomnál. Vele senki nem mérkőzhetik, jóságának nincs másán.”
Erre a beszédre egy pogány pap lándzsával átszúrta. A többi pogány is mind beledöfte a lándzsáját, 997. április 23-án. Holttestét Boleszló herceg nagy pénzen kiváltotta és a gnézeni székesegyházban temettette el. Innen 1039-ben püspöki városába, Prágába vitték.
Adalbert, – magyarul Béla is –, Lengyelországnak és Magyarországnak, s külön az esztergomi egyházmegyének védőszentje.
A lengyelországi Gnieznóban temették el. Már 999-ben a szentek sorába iktatta őt II. Szilveszter pápa. Kanonizációjának különlegessége, hogy abban az időszakban történt, amikor a pápák azon joga, hogy a szentek sorába iktassanak valakit, még nem vált kizárólagossá, de már elindult az a folyamat, amelynek során Róma püspökének jóváhagyása és részvétele a szertartáson emelte az új szent és a kialakuló zarándokhely tekintélyét.
Szent Adalbert földi maradványait 1030-ban átszállították Prágába, ekkor lelt békességre püspöki székvárosában.
Tisztelete egész Közép-Európára kiterjedt, csehek, magyarok, lengyelek, litvánok egyaránt a nemzeti szentjeik közé sorolják, a csehek hazájuk védőszentjét tisztelik benne.
Imádkozzunk hozzá!
Adalbertünk Krisztusnak akart szolgálni mindenütt, ahova csak eljutott. Olyan ember volt, aki először „önmagát vitte” Krisztushoz.
Elmondhatta Pál apostollal:
„Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20).
Ilyen krisztusi lélekkel szolgálta Urát nemcsak a különböző nemzetek között, hanem a kolostorban szerzetestársai előtt is. Ez az üzenete elsősorban azoknak szól – püspöknek papnak egyaránt – akiknek hivatásuk az apostolkodás. De üzen a szülőknek és nevelőknek is: ne csak szép szóval, hanem jó példával is neveljék a rájuk bízottakat. A szó elszáll – a példa vonz!
Sokat tanulhatunk Szent Adalbert segítőkészségéből is, mellyel népe óhajának három alkalommal is eleget tett. Apátjának, a pápának és a császárnak is szívesen szolgálatára állt. Sőt, bárhova hívták, szívesen ment: országokat járt be és apostolkodott. Addig maradt ott, amíg nem érkezett – Istentől vagy embertől – újabb hívás. Így lett belőle vértanú is.
Üzenete arra figyelmeztet, hogy ne csak a kötelességnek tegyünk eleget, de szívesen hajoljunk a jó szóra, és éljen bennünk a szeretet segítőkészsége. Legyen szemünk és szívünk észrevenni az árnyékba húzódó segítségre szorulót. Nemcsak anyagiakban, de a lelki nyomorúságban élő és hitében irgalomra szoruló embert is, akikből tán több is van, mint gondolnánk. Ezért az értünk szenvedő és feltámadt Jézushoz ne csak imádkozzuk:
„Uram, irgalmazz!” – hanem mi is legyünk megértően irgalmasok.
Mindenható, örökkévaló Isten, ki a mai napon Szent Adalbert püspököt, a te vértanúdat szenvedésének érdeméért szentjeid közé emelted, kérünk, add meg nekünk, hogy az ő példája nyomán mi is eljuthassunk az örök hazába