„Bizony mondom nektek, hogy egy közületek elárul engem… és a falat után beléje méne a sátán” (Ján 13,21).
a) A méltatlan áldozás nagy bűn először is a hit ellen. Az Oltáriszentség mellett őrt áll a hit, és különös nyomatékkal e titokra mutat; ez a „mysterium fidei”. Őrt áll az apostol: „amit vettem, azt adom”; őrt áll az egész vértanúság. Az egyház kincse az evangélium, gyöngye az Oltáriszentség; ezt őrzi, ezt viszi zarándokságának útjain; ennek építi templomait és énekli himnusait; ezt köríti liturgiájának szimbolikus koszorújával. Az egész kereszténység olyan, mint Veit Stoss mester sacramentáriuma; maga a mester viszi a hátán remekművét. – Aki méltatlanul áldozik, az kiönti az egyház kelyhét, kioltja lámpáját, összetöri oltárát, tapossa gyöngyét. Az ilyen bárdolatlan nem érti az apostolokat s vértanúkat, sem a kereszténység imádó, kőben, színben remeklő géniuszát; legkevésbbé pedig a búcsúzó és minket a szentségben megtisztelő Jézus szívét! Ó ne vétkezzünk a világosság ellen! Föltétlen hódolattal viseltessünk Jézus szent titka iránt, és a hódolat első kelléke a tiszta szív.
b) Bűn a méltatlan áldozás Jézus szeretete ellen. Nem akar szolgákat, hanem jóbarátokat; közelünkben akar lenni, s kívánja, hogy el ne felejtsük. A szeretet pszichológiájával egyesülni és bennünk akar maradni. Minden szív tehát hajléka legyen a földön álruhában járó szeretetnek; nyíljék meg neki úgy, hogy biztosítsa Krisztust: itt otthon vagy, itt bizton pihenhetsz. Hűnek, testőrének kell lennem. S mivé leszek a méltatlan áldozásban? Elárulom az Urat! Kizárom házamból; megszégyenítem és megvetem. Szomorú vándorlása az Úrnak lelkek körül, kik ajkkal veszik és szívvel kitaszítják őt! Jézusom, adj törhetlen hűséget, mellyel szentáldozásaimban szolgáljalak!
c) A gyakrabbi méltatlan áldozás megátalkodottságba vezet, mert tompítjuk érzékünket az isteni szeretet iránt. A lelkiismeret lassanként elhal; kap ugyan kegyelmet, de indításai gyöngülnek. Lúggal virágot öntözni, szentségtöréssel lelket fojtogatni nem szabad. Az erkölcsnek is véges az energiája, abban az értelemben, hogy aki „itéletet eszik magának” és ahhoz hozzászokik, abban a nagy gondolatok kicsinyekké s a nagy motívumok is gyöngékké válnak. Ments meg, Uram, az elsötétedéstől, a megátalkodottság ördögétől! Mily rémes látvány az, hogy örömtelen alávalóság és fagyos élettelenség környezi a szeretet szentségét; azért nem árasztja ki ránk kegyelmeit, s evangélium, kenet, balzsam, ige, misztérium dacára elrothadunk. Azért van köztetek sok beteg – mondja Szent Pál, – és sok halott… Judástól kezdve mind máig!