Az adópénz

a) „Akkor elmenvén a farizeusok, tanácsot tartának hogy megfogják őt beszédében. És hozzája küldék tanítványaikat a heródiánusokkal” (Máté 22,15). Mennyi torzalak nyüzsög Krisztus körül; mily fölfogások, ítéletek, ellenszenvek! Lehet, mert az egyén veszi a benyomást, s az alakítja ki magában a maga képére: így az imádandó Jézust meg lehet vetni, a szép Jézus eltorzulhat, Ő, az életteljes, gyönge, beteges alakká válhatik. Mit nem tud a lélek csinálni és elcsinálni! Ó Jézusom, fájdalmas érzéssel nézek rád e lehetőségek szomorú környezetéből. Én is tükör vagyok, majd domború, majd homorú; én is eltorzítom a te nagy gondolataidat és megbénítom kegyelmeidet. Mennyire kell fegyelmeznem egyéni érzéseimet s benyomásaimat; mennyire kell tisztítanom, áthevítenem, átalakítanom azokat!

b) „Mondván: Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy, és az Isten útját igazságban tanítod és nem törődöl senkivel, mert nem tekinted az emberek személyét. Mondd meg tehát nekünk, mit állítasz: Szabad-e adót adni a császárnak, vagy sem?” (Máté 22,16). Hurok minden szó, verem minden kérdés… álarc és cselszövény. A szó hazug, a szándék gonosz, az ember álarcban jár. A száj édes, de a szív mérges. A szó hímes, de fulánkot rejt. „Mester!” ó igen, mester, te tudod, hogy mennyire nem tartanak téged mesternek; „tudjuk, hogy igazmondó vagy”, ó igen, te tudod, hogy álprófétának, népámítónak néznek, de hízelegnek. – Hogyan állja körül a lelket a világ cselvetéssel, illúzióval, rémítgetéssel, hazugsággal, csábos szóval, altató példával, ernyesztő lanyhasággal, rosszindulattal, és meg akarja fogni. S mily könnyen fog meg, könnyen botlunk, bukunk, nem félünk tőle eléggé! Főleg az ifjúság hisz és csalódik. Nevelője a léha társaság, ott hallja a nyomorúság igéit. Vesd meg és kerüld, mint a síma, ragyogó, de utálatos kígyót.

c) „Az Isten útját igazságban tanítod”. Te nem theóriát adsz, hanem valóságot mutatsz s arra vezetsz rá. Theória van sok, programm untig elég; de nekünk az „Isten útja” kell, a reális, erényes életút. Mily erő ez a lehetetlenséggel szemben, a szóvirágos, nagyképűsködő, erőtlen életbölcseséggel szemben, ahol érvényesül „die Melancholie des Besserwollens und des Schlechtermachens”. Komolyan kell vennem az evangéliumot, s okosan kell azt életembe átültetnem. Híven, önmegtagadással, fegyelmezetten és türelemmel.

d) „Tudván pedig Jézus az ő álnokságukat, mondá: Mit kísértetek engem? Képmutatók! Mutassátok meg nekem az adópénzt. Azok pedig előhozának neki egy tizest. És mondá nekik Jézus: Kié ez a kép és e fölírás? Felelék neki: A császáré. Akkor mondá nekik: Adjátok meg tehát, ami a császáré, a császárnak, és ami Istené, az Istennek”. Jézus nem jött nekünk törvényeket adni gazdasági problémáinkban, sem irányt adni politikánkban. Jézus nem felel a kérdésre, hogy a zsidó nép iparkodjék-e vagy sem Rómától függetleníteni magát; ő magasabb törvényeket hirdet. Adjátok meg a császárnak, ami a császáré; a politikai, a gazdasági fejlődést én nem szabom meg evangéliumomban, hanem a hullámzó élet tengere fölé emelem ki a törekvő lelket; lelki függetlenségre, szabadságra, Isten-hűségre nevelem őket. A világfejlődés a maga útján jár; de akár klasszikus korszak, akár középkor, reneszánsz, vagy újkor jár fölöttünk, legyünk az Isten gyermekei; hordozzuk lelkünkön az ő képét. Nem változtathatunk egykönnyen a világon, de mint Isten-gyermekek járjunk benne!