a) „Midőn tehát látjátok a pusztulás utálatosságát,… akkor akik Judeában vannak, fussanak a hegyekre… Mindjárt pedig ama napok után a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égből… és akkor feltűnik az emberfiának jele az égen; és akkor sírnak majd a föld nemzetségei” (Máté 24,15). Az alázatos emberfia dicsőséges eljövetele; leereszkedik ismét, aki elment tőlünk az Olajfák hegyén az első áldozócsütörtökön, s akit vártunk és kívántunk; ez az ő fényes adventje. Angyalok viszik zászlaját, a tündöklő keresztet, s a napnyugta összes színeinek tüzes pompájában égő felhők az ő diadalszekere; angyalok harsonái zengik végig a tisztuló földön az Isten újrateremtő és föltámasztó akaratát, az új „legyen”-t, melynél fogva a lelkek ismét megfelelő testet öltenek; e lelkek mélyéből kiszakad himnus és panasz, a szerint, amint extatikus öröm, vagy vérfagyasztó rémület tölti el őket. – Térdenállva nézem királyomnak és bírámnak e diadalmenetét: mily szép, mily hatalmas vagy, te „rex tremendae majestatis!” Mily édes voltál Betlehemben; mily csendes s igénytelen az Oltáriszentségben; nyelvemen olvadsz el, édességgel töltesz el, te közeli Isten; hitem komolyságával akarok rászolgálni, hogy kegyes bírám légy. Tőlem függ.
b) „Akkor majd így szól a király azoknak, kik jobbja felől lesznek: Jöjjetek atyám áldottai, bírjátok a világ kezdetétől nektek készített országot” (Máté 25,34). Jézus megpillantja a krisztusi lelkek tündöklő csoportját; fehér ruhában, pálmákkal kezükben éneklik: Benedictus, qui venit… Szeretettel néz rájuk: „Koszorúm, koronám vagytok. Testvéreim, isteni vér! Jöjjetek atyám áldottai; nagy áldás, a teremtő, megváltó, megszentelő Isten áldása teljesült rajtatok. Ti éltétek át az életet dicsőséggé, ti a muló időt örök ifjúsággá, ti a szenvedést örömmé! Bírjátok az országot, melyért imádkoztatok s éltetek és küzdöttetek, hogy „jöjjön el a te országod”; Isten hatalma, szépsége, kegyelme mennyországgá alakult ki bennetek”. Mily diadalmas örömmel mondja ezt Jézus és mily szenvedélyes szeretettel önti ki lelkét híveire ez utolsó áldásban. Három áldást említ az evangélium: 1. megáldotta a gyermekeket, a kicsinyeket s az ő képviseletükben mindazokat, kik szívből alázatosak; 2. az Olajfák hegyén mennybemenetelekor a tanítványokat, hogy a búcsúzás keserűségébe beleállítsa szeretetének és összeköttetésének biztosítékát; 3. most megáldja győzelmes híveit. A kezdet, a küzdelem, a végleges, szerencsés kifejlődés áldásai ezek. Lefoglalom magamnak mind a hármat.
c) „Akkor így szól majd azoknak is, kik balfelől lesznek: Távozzatok tőlem átkozottak, az örök tűzre…” A rosszak lelkületét két vonás jellemzi: rémület és átok. Krisztus mondta róluk, hogy itt a földön nincs békéjük; nyugtalanság jellemzi pszichológiájukat; nem biztosak hitetlenségükben; mondják, hogy „primos deos timor fecit”, a félelem csinált isteneket, de ez a „timor” az ő folytonos kísérőjük; ez villan ki abban a fanatizmusban is, mellyel a hitet üldözik. Aki nem fél, az nem törődik folyton a rémületes ellenséggel. – Ez a bizonytalanság rémületté lesz a végítéleten; „életet, irányt, célt tévesztettünk – mondják majd – és mindent elvesztettünk. Az élet nagy kérdései iránt fölületes ellenszenvvel viseltettünk; az Istent tagadtuk s fölségét komolyba nem vettük. Ime a mi ítéletünk”. Távozzatok tőlem, kiknek lappangó átkuk épen az volt, hogy távol voltatok tőlem; most ez az átok mint eltaszítás, végleges elszakadás és kárhozat szakad rátok. Ó vegyük komolyba az életet és céljait, hitben, szeretetben, munkában.