„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”

a) A szentmise annyi, mint bemutatni a szerető, megalázódott, Istent engesztelő Krisztust. A szentírás és liturgia testet és vért emleget. Itt van az én megtört testem… itt van az én kiöntött vérem. Gibbons „rettenetes titoknak” hívja s nem hiheti; mi is megrendülünk, de a valóságnak, az erős hitnek alapjain; megrendülve hiszünk. Hisszük, hogy az Úr úgy szeretett, hogy halálba ment, s szent titkában mint áldozat maradt köztünk. A megtört test és kiöntött vér mindenkit megrendít; senki sem hágna rá a vérre, kitérne neki tiszteletből; mi ily alakban mutatjuk be Istennek.

b) Mily érzelmei lehetnek a megtört testűnek, annak a szívnek, mely vérét ontja? 1. Alázatos, mély hódolatban megsemmisül; „belesüllyedtem a mélységes sárba” – kiáltja, – szolgád vagyok végtelen Isten; érzi, hogy reá nehezedik a világ terhe, az Isten utálata; 2. reszket; sokba kerül neki, szenvedésbe, halálba; 3. és mégis tüzes az áldozónak belső világa, meleg; vágyik meghozni áldozatát, mert tudja, hogy mit ér el vele. – Krisztus ez érzelmeit kell osztanunk, akkor lesz imádásunk, engesztelésünk, odaadásunk. Nincs mélyebb, tüzesebb, ájtatosabb érzelem, mint önkéntes áldozatnak lenni. Ha meghal az anya önkéntes felajánlásból, ha föláldozza magát valaki másért, mily mélységek ezek, mily szépség és bűbáj! Ez van itt.

c) Bizalommal legyünk a szentmise iránt. Krisztus feje az egyháznak, tiszteletben lehajtott, szenvedő, lekonyult fej; e fej árnyékolja be a sebzett testet. Ez a fej mindig imád, mindig ég és fáj. Krisztus e viszonya Istenhez megrendítő, de ugyanakkor okvetlenül győzedelmes; hogyne bíznánk e szent, imádkozó áldozóban, ki meleg, érző, átdöfött szívének érzelmeivel imádkozik értünk?! Ez érzelmeket kell Krisztussal osztanunk; az lesz a jó misehallgatás.