Miután az előzőkben már kifejtettük, hogy mit parancsolhatnak a szülők joggal gyermekeiknek, s mikor vét súlyosan a gyermek a szülői parancs, illetőleg tilalom ellen, az engedetlenség bűneinek részletes felsorolása feleslegessé vált. De nem fog ártani, ha az effajta vétkek átkára s végzetes következményeire a figyelmet külön is felhívjuk.
A legelső, amivel jóságos Istenünket az életben megbántottuk, valószínűleg a szülőnk iránti engedetlenség volt. Bár a hiba akkor még jelentéktelennek látszott, nagy szerencse, ha a bölcs és előrelátó szülő keze a kicsi sebet nyomban, ha fájdalmasan is, gyógyítgatni kezdé. Mert a bűnben is van haladás. Később mind hatalmasabbon előtörnek – ha ugyan idejekorán le nem nyesik azokat – az önakarat szilaj, vad hajtásai, az öntudatos dac, a „mit törődöm vele!”, az „azért sem!” és a lélek lejtőre került, gurul alá, miközben nyomon kíséri e bűnnek szörnyű átka. – „Honnét van az, hogy némely fiú és némely leány ahelyett, hogy szűzi ékességben ragyogna, megbélyegezve és megbecstelenítve áll a világ előtt? Mert nem követték szüleik tanácsát: imádkozzatok és őrködjetek; szüleik tilalma ellenére utána futottak minden bűnös alkalomnak. Miért ül némely fiú és leány a vádlottak padján és ítélik el azt hosszabb-rövidebb börtön- vagy fegyházbüntetésre? Nem hittek szüleiknek és nem engedelmeskedtek nekik, midőn azt mondották: „Tartsd szem előtt Istent és ne társalogj rossz emberekkel”. Miért fekszik nem egy fiú vagy leány legszebb éveiben a betegágyon vagy vándorol évei virágában ki a temetőbe? Mert megvetették szüleik intelmét, mert mohón itták a világ s érzéki élvezetek poharát s így maguk ásták meg tulajdon korai sírjukat. Nem egy fiú s leány élete mondhatatlanul szomorú, sokat sírdogál, fel-felkeresi édes szülei sírját, hol könnyes szemekkel sóhajtozza, vajha szót fogadtam volna nektek, most nem nyomna oly borzalmas súllyal a kereszt. És az utolsó ítélet napján, midőn a szülő s gyermek találkozni fognak az igazságos Bíró trónja előtt, mily iszonyú s vérfagyasztó lesz az engedetlen gyermekek s erélytelen szülők egymásra szórt vádjait s szemrehányásait hallani!” (Melcher nyomán) Az utolsó nagy világkatasztrófát mi idézi elő, a mindenség pilléreit mi döntögeti ki, ha nem az isteni s emberi tekintély megvetése? A romok az engedetlen, lázadó teremtményt temetik lángsírjába, örök halálra.
Vajha minden gyermek, aki Szent Ágostonnal kénytelen bevallani: „miután megvetettem anyámat, kit nekem adtál, téged vetettelek meg, ó Istenem”, mint ez a nagy egyháztanító még idejekorán, őszinte megtéréssel vigasztalná meg annyira elszomorított, érte kesergő, érte imádkozó szülőit!