Nincs hatalom, mely az egész emberiség részéről oly általános elismerésben részesült volna, mint a szülői hatalom. Sőt a pogányság, mely az Atyát, ki a mennyekben van, elfeledte s a legfőbb Lényben csak villámot szóró, bosszút lihegő zsarnokot látott, a földi apából is kegyetlen kényurat csinált. Romulus törvénye szerint „az apa teljes hatalommal bír a gyermeket kitagadni, eladni vagy megölni”. A pogány kínai még manapság is a neki alkalmatlan gyermeket minden lelkiismeret furdalás nélkül dobja oda az állatoknak vagy fojtja a mocsárba. A néger pedig, ha neki úgy tetszik, egy darab rongyért vagy egy kis pálinkáért rabszolgának adja el gyermekeit.
Az édes Üdvözítő volt az, aki halhatatlan igéivel: „Hagyjátok a kisdedeket hozzám jönni…” (Mt 19,14) a gyermeket is emancipálta s istenadta emberi jogaiba visszahelyezte.
Midőn azonban az isteni Mester a gyermeket átkos rabszolgaságából megváltotta, távolról sem vette le róla az engedelmesség üdvös terhét, azt a szent igát, amely alatt jómaga is meghajtotta istenemberi vállát.
A gyermek tehát köteles szüleinek szót fogadni mindenben, amiben csak Isten a szülők gondjaira bízta őt s mindaddig, amíg csak a természet rendje s a törvény értelmében önállóságát el nem éri. „Gyermekek! engedelmeskedjetek szüleiteknek mindenekben, mert ez kellemes az Úr előtt” (Kol 3,20) – int az apostol.
Engedelmesség nélkül ugyanis a szülők nem felelhetnek meg Isten adta hivatásuknak s nem teljesíthetik főbenjáró kötelességüket gyermekeikkel szemben.
A legpokolibb gondolat volt, melyet valaha a sötétség fejedelme embernek sugallt, a gyermekeket forradalmasítani s a negyedik s hatodik parancs ellen lazítani. Ily merényletre, a kommunizmus idején is csupán a társadalom söpredéke, Isten s ember esküdt ellenségei vállalkozhattak.
Hogy azonban valamely bűnt a szüleinknek tartozó engedelmesség ellen súlyosnak ítéljünk, a következőknek kell közrejátszaniuk:
a) A parancsnak komolynak kell lennie, nem csupán tanácsnak, intelemnek, buzdításnak.
b) A parancsolt dolog jelentékeny legyen, vagyis olyan, mely az illető gyermeknek vagy pedig az egész családnak közjavát komolyan érdekli. Így pl. súlyos bűn alatt parancsolhatja a szülő, hogy gyermeke a saját maga jövője s a család jóléte érdekében erejéhez képest komolyan dolgozzék, a veszélyes helyeket, ismeretségeket, szórakozásokat kerülje.
Hogy azonban a gyermek a negyedik parancs ellen is súlyosan vetkezzék s így kettős halálos bűnt kövessen el, kell, hogy a tett elkövetésekor tudatában legyen s ügyeljen arra, hogy ezt vagy azt a dolgot nem csupán Isten, hanem a szülők is komolyan parancsolták vagy tiltották. Ily esetben a szülői parancs, illetőleg tilalom megszegését, mint külön bűnt a szentgyónásban fel kell említeni.
Ha pedig oly szülői parancsról vagy tilalomról van szó, mely nem egyes esetre, hanem valamely szokásra vonatkozik (pl. „ne járj a korcsmába, légy itthon kapuzáráskor” …), halálos bűn a negyedik parancs ellen rendszerint csak akkor forog fenn, ha a gyermek a szülői parancsot, illetőleg tilalmat gyakran megszegi.
c) Továbbá, mint minden hatalomnak, úgy a szülőinek is határokat szab a cél, amelyért Isten azt adta. Csupán ezen határokon belül köteles a gyermek szüleinek „mindenben” szót fogadni. Midőn a Teremtő a hitveseket a szülői méltóságra meghívja, egyben szent kötelességükké teszi gyermeköket fölnevelni, annak üdvéről, lelki s testi javáról gondoskodni és ami nélkül mindez lehetetlen, a házi rendet s fegyelmet fenntartani. Parancsolhatják, illetőleg tilthatják tehát gyermekeiknek mindazt, ami erre a célra szükséges és hasznos.
Midőn tehát elrendelik, hogy gyermekeik vallási és iskolai kötelességeiket pontosan teljesítsék, lelkük s egészségük veszélyétől óvakodjanak s mindezt ellenőrzik, a vétkes gyermeket büntetik, szoros szülői jogon cselekszenek. A gyermek viszont a szülők felügyelete s házirend alól magát ki nem vonhatja, szülői beleegyezés nélkül szolgálatot, foglalkozást nem vállalhat stb.
Ellenben nem tilthatják meg a szülők – mert hatalmuk kórén kívül van – hogy a gyermekek saját jövőjükről gondoskodjanak s hajlamaiknak megfelelő, lehetséges, tisztességes pályát válasszanak. Nevezetesen pedig az élet nagy válaszútjánál a gyermek joga a mindennél fontosabb életkérdésben dönteni: vajjon a parancsok tágas országútján akar‑e maradni, avagy elfogadja a tanácsokat, amelyekkel az Úr áldozatos, de dicsőséges ösvényre hívja meg választottait. Igen! a gyermeknek elvitázhatatlan, természet adta joga annak idején házasságot kötni, házastársát megválasztani, vagy pedig – ha úgy tetszik – egyházi, szerzetesi pályára lépni. Úgy az egyik, mint a másik reánézve mentőhorgony, az üdvösség kérdése lehet, ki vitathatja el tehát a jogát, hogy egyikét vagy másikát megragadja?
A szeretet, tisztelet s jórend mindazonáltal megkövetelik, hogy ily nagy és a szülőket is annyira érdeklő lépés előtt velük értekezzék.
A házasság ügyében bizonnyal ők lesznek a legalkalmasabb tanácsadók. Hiszen ők ezt az utat járták meg, ezen a pályán szereztek értékes tapasztalatokat. Hiba volna a gyermek részéről ily segítséget igénybe nem venni. Mindazonáltal a szülői tanácsot a házasság kérdésében csupán akkor köteles a gyermek tekintetbe venni, ha az nagyon meg van okolva, főképp, ha az a tanács az isteni s egyházi törvényekre támaszkodik.
Ha azonban egyházi pályáról, szerzetesi hivatásról van szó, többnyire jobb, ha a gyermek szüleivel nem tanácskozik. A hivatást ugyanis, mint maga Jézus állítja, nem mindenki fogja fel, legkevésbé a szülők, akiket a hozandó áldozat elfogultakká szokott tenni. Személyes tapasztalataik e téren amúgy sincsenek. A gyermek tehát, akihez különben is már a legjobb tanácsadó, Isten szólott, érje be azzal, hogy kedves szüleivel egyszerűen közli szent szándékát és elhatározását, beleegyezésüket s áldásukat kéri. Ha a szülők elengedik gyermeküket, a hozott áldozat Jézus ígérete szerint a százszorosát s az örök életet fogja számukra is megteremni. Bárcsak minden szülő úgy gondolkodnék e kérdésben, mint ahogy lisieuxi (liziői) Kis Szent Teréz édesatyja. Ez, midőn oly forrón szeretett, bájos leánykája tudtára adja, hogy Jézus őt zárdába hívja, örömtől kigyúlt arccal fogja meg annak kezét. „Jöjj, gyermekem – szólt – lépjünk együtt az oltáriszentségi Jézus elé, hogy megköszönjük neki a nagy kegyelmet, melyben családunkat részesíté s hálálkodjunk a kitüntetésért, amellyel engem megtisztelt, midőn az én házamban keresett magának menyasszonyt.” De ez olyan – napjainkban ritka – atya is volt ám, akiről szent leánya Önéletrajzában elmondhatta: „Csak reá kellett néznem, hogy lássam, miként imádkoznak a szentek”.
Ha azonban a szülőkben hiányzik – mint manapság oly gyakori eset – a hit szelleme, a lelki érzék, és beleegyezésüket megtagadják, a gyermek Szent Alajos példájára igyekezzék ima s penitencia által számukra Isten felvilágosító s erősítő kegyelmét kiesdeni. Ámde szent jogáról s a hivatással járó óriási lelki előnyökről kár volna lemondani. Egyébként szent elhatározását, ha teheti, megvalósíthatja szülői beleegyezés nélkül is; mert „aki atyját vagy anyját inkább szereti, mint engem, nem méltó hozzám” – mondja az Úr.
d) Végül külön is ki kell emelnünk, ami ugyan az előző c) pontból önként következik, hogy szüleinknek csupán megengedett dologban szabad szót fogadnunk. Amint a szülők a legcsekélyebb rosszat, pl. egy jelentéktelen hazugságot parancsolnának, ebben nem képviselik a végtelenül szent Istent, ebben nincs tehát tekintélyük, hanem a csábító megalázó szerepére vállalkoztak. Mennyire nem illik ez a szülői méltósághoz! Ily esetben a szülői akaratnak ellenszegülni nemcsak nem bűn, hanem sokszor hősi erény.
Szent Hermenegild királyfi atyjának, Leovigildnek, ki őt az áriánféle eretnekségre akarta kényszeríteni, a börtönből azt üzeni: „Inkább lemondok apám szeretetéről, a koronáról s az életről, semhogy hitemet megtagadjam”. 568-ban szenvedte tulajdon atyja rendeletéből a hősi vértanúhalált. A 23 éves Szent Perpetuát felkeresi börtönében agg édesatyja. „Gyermekem – rimánkodik zokogástól fuldokolva, leánya kezét csókolgatva – könyörülj ősz apádon, ki téged karján hordozott s minden testvérednél jobban szeretett, könyörülj tulajdon gyermekeden, ki nélküled nem élhet! Térj vissza őseid (pogány) hitére!” De a nemes asszony, bár szíve majdnem megszakadt a fájdalomtól, kijelenti: „Atyám, én nem cselekedhetem Isten akarata ellen!” Ugyanez a szívet rázó jelenet, ugyane párbeszéd megismétlődött, midőn Perpetuát a vérpadra vitték, amelyen Jézus Krisztusért mindent feláldozott, ami csak drága s kedves az emberi szívnek, (†203) „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek”, még ha ezek az emberek tulajdon szülőink is, és „jobb megszomorítani a szülőket, mint Krisztust”. (Klim. Szent János)