(enyhített böjt)
„Nem tudjátok, de megnyílnak az egek, és angyalok sokasága asszisztál a szentmisén. Bizony, számos gonosz lélektől, számtalan láthatóés láthatatlan veszedelemtől szabadít meg a krisztusi Szent Áldozat!” (Nagy Szent Gergely)
Nagy Szent Gergely pápa az ókorban Nagy Szent Leó mellett Szent Péternek legkiválóbb utódja, akinek legnagyobb történelmi jelentősége, hogy átvezette az egyházat a római múltból a germán- római jövőbe.
Egy nehéz, éhínségtől, nyomortól, népvándorlástól és háborúktól sújtott évszázad utolsó évtizedében került Péter székébe az az ember, akit joggal neveznek így: „az utolsó római és az első középkori pápa”; az Egyházban pedig a „Nagy” megtisztelő jelzővel illetik.
Nagy Szent Gergely 540 körül született Rómában, előkelő és jámbor család sarja. Apja, Gordiánus a római szenátusnak tagja, nagy méltóságát idősebb korában szerpapságra cseréli. Anyja, Szilvia az egyház szentjeihez tartozik (nov. 3.).
Harminc éves kora körül, 572–573-ban már a legmagasabb közigazgatási hivatalt viselte: Róma prefektusa, főbírája lett. Ebből a pozícióból jól átláthatta a város, sőt egész Itália helyzetét is. Ekkor szerezte azokat az ismereteket, melyeknek birtokában később olyan hatásos kezdeményezései voltak nemcsak a város, hanem egész Itália javára. Ezt a magas méltóságot közmegelégedésre töltötte be, azonban ez őt nem elégítette ki.
Az ifjú prefektus minden külső elismerés és siker dacára sem lelte belső békéjét. Csendes magányra vágyakozott, hogy a közügyek zajától távol, csak szellemi értékekkel foglalkozhasson.
Apja halála után, 575 körül szinte észrevétlenül mondott le a prefektusi tisztségről, és visszavonult atyja palotájába, ahol három nagynénje már a világtól visszavonult, elmélyült vallásos életet élt.
A jelentős örökségből édesanyja hatására hat bencés kolostort alapított, a Caelius dombon lévő családi palotát is kolostorrá alakította át, és Szent András apostol oltalma alá helyezte.
Szicíliában további kolostort alapított, és ezeknek adta szicíliai birtokait. A szerzetes közösségben elmélyülten tanulmányozta a Szentírást, a szentatyákat, elmélkedett és szigorú aszkézisben élt. Később élete legboldogabb szakaszának látta ezeket az időket.
„…35 éves korában ő maga is felvette a Szent Benedek rend ruháját, ennek a rendnek második alapítójakéntis tisztelik. Sok imádság, kemény önmegtagadás, böjt és betegeskedésének alázatosviselése segítette, hogy az eseményeket a természetfeletti oldaláról közelítse meg.„
Békés, szemlélődő életét II. Pelagius pápa zavarta meg azzal, hogy kiválasztotta és fölszentelte a római egyház diakónusává. A hét kerület egyikének élére került, s az Egyház karitatív, illetve anyagi ügyeit intézte. Amikor a pápa látta, hogy feladatát milyen gondosan teljesíti, megbízta az egyik legkényesebb és legmagasabb tisztséggel: kinevezte követéül és állandó képviselőjéül a császári udvarba, Konstantinápolyba. Ő biztosította az Egyház nyugati és keleti része között a legmagasabb szintű összeköttetést.
Gergely műveltsége, hivatali ügyekben való jártassága és személyének kedvessége hamarosan nagy tekintélyt szerzett neki a császári udvarban. Azon fáradozott, hogy a sok oldalról veszélyeztetett itáliai népnek segítséget szerezzen a császártól. Minden ilyen törekvését meghiúsította azonban a ravennai helytartó, egy különben jelentéktelen ember. Gergely ezért 585/86-ban visszatért Rómába, lemondott hivataláról, és visszavonult az általa alapított Szent András-kolostorba, ahol a pápa gyakran fölkereste, és tanácskozott vele.
589 őszén a Tiberis megáradt, és elöntötte a várost. A lakosság egy része a vízben lelte halálát, sokan pedig az áradás után föllépett járványok áldozatai lettek. Maga II. Pelagius pápa is e járványban halt meg.
A szenátus, a római nép, és a klérus, s a konstantinápolyi császár bizalma is, Gergelyt kívánta látni a pápai trónuson.
Ő eleinte vonakodott, mivel továbbra is a csendes életre vágyott. Álmain és vágyain mindig uralkodott a valóságért felelősséget érző, gyakorlati ember, ha a történelmi óra parancsa szólította őt mint „Isten konzulját” (ez a sírfelirata a római Szent Péter-bazilikában).
Ezt mondta: „Szívünk szerint ugyan vágyódunk a csöndre, sokak java miatt azonban nélkülöznünk kell.”
Nem segített itt vonakodás, menekülés; kénytelen volt meghajolni lsten akarata előtt, 590. szeptember 3-án szentelték püspökké. 590 őszén megtörtént székfoglalása.
A pápaságot az Egyház szolgálatának tekintette. Így nevezte magát: „Isten szolgáinak szolgája„
Gergely első pápai cselekedeteként könyörgő imát hirdetett Róma hét nagy bazilikájába a pestis megszűnéséért és vezeklésként a sokat szenvedett római népért. Körmenetet is tartottak, melyen a pápa mezítláb ment végig a Lateránból a Szent Péter-bazilikába. Mikor a Tiberis felé közeledtek, csodálatos látványban volt részük: Hadrianus császár síremléke fölött megpillantották Mihály főangyalt, aki irgalmas tekintettel hüvelyébe helyezte lángoló kardját. És ezzel a várost sújtó csapások megszűntek. E jelenés emlékére áll ma is Mihály főangyal bronzszobra az Angyalvár tetején.
Amikor a pápai trónra lépett, fájdalommal kellett látnia a valamikor hatalmas római birodalomnak teljes pusztulását. Pedig nagysága neki nemzeti öntudatot jelentett, s meg volt győződve, hogy van hivatása az Egyházzal szemben is. Hol volt akkor már az a birodalom, amely még a 4· században is az egész Földközitenger medencéjét foglalta el, amelynek határa délen az afrikai sivatag homokjával, nyugaton pedig az Óceánnal érintkezett, amely átnyúlt Britanniára is, amelyet északról a Rajna, a Duna s a Fekete-tenger hullámai nyaldostak, amely keleten magában foglalta egész Kis-Azsiát, Szíriát és Palesztinát!
Az 5· század folyamán a népvándorlás ifjú germán népei hasítottak ki maguknak belőle nyugaton hatalmas területeket: a Spanyol félsziget a nyugati gótoké, Afrika nyugati része a vandáloké, Britannia az angolszászoké, Gallia a frankoké s ltália a keleti gótoké lett. lgaz, a nagy Jusztinián császár Gergely születése előtt néhány évvel megdöntötte a vandál uralmat, majd a pápa ifjúkorában a keleti gótokét; azonban 568 óta hitvány árulás következtében megint a longobárdok pusztítják ltália földjét.
Micsoda szomorúságot hozhatott mindez Gergelynek, „az utolsó római”-nak szívére! S ha ezek az új erőteljes népek a régi birodalom területén legalább az Egyház hű fiai lennének! Azonban a katolikus Franciaországot kivéve (ahol pedig az Egyház lealázó sorsban sínylődött) mind a pogányság vagy az eretnekség sötétségéhen botorkáltak.
Micsoda fájdalmas volt ez az Egyház feje számára! Ehhez hozzá kell venni, hogy a sok eretnekségtől és nagyravágyó törekvésektől megfertőzött keletrómai birodalomban már kevés a megértés a pápa által képviselt egyetemes érdekekkel szemben ; nyugaton a germán barbároktól meg nem szállott részeken is nem egy helyütt még pogányok vagy eretnekek a lakosok, s mindenfelé pogányok az erkölcsök, elhanyagolt az istentisztelet, fogyatékos a pápa iránt való kegyelet és engedelmesség!
Megértjük trónralépésekor mondott szavait:
„Az Egyház hasonlít egy korhadt hajóhoz, amelybe mindenfelül tódul az ár”.
Gergely ereiben azonban az ősi római vér csörgedezett, lelkében a nemzetek apostolának, Szent Pálnak buzgalma lángolt, aki zsidó létére „adósa volt a görögnek és barbárnak” (Róm. 1,14), mert az lsten országáhan „nincs pogány,nincs zsidó, nincs barbár és szittya, nincs szolga és szabad:hanem minden és mindenben Krisztus„ (Kol. 3, 11 ).
A trónra került pápa mindent elkövetett, hogy a germán népek elfogadják ennek a Krisztusnak igaz hitét, s merítsenek az Egyház által közvetített nagy római műveltség kincstárából. A nyugati gótok Spanyolországban az ő idejéhen hagyják el a Krisztus istenségét tagadó arianizmust s az Egyház leghűségesebb gyermekeivé válnak. Leovigild királyuk még annyira gyűlöli a katolicizmust, hogy fiát, Hermenegildet katolikus hite miatt vérpadra küldi (585), másik fia és utódja pedig, Rekkared már fiúi hódolata jeléül a maga és nemzete nevében drágaköves aranykelyhet küld Gergely pápának. S ami még ennél is többet mond: hitük és életük az aranynál is értékesebb.
Könnyek és sóhajtások között kell a pápának panaszkodnia, hogy Gallia fölvette ugyan a katolikus hitet, de nem gyakorolja a katolikus erkölcsöket. A pápa mindent elkövet jobb állapotok megteremtése érdekében.
Egy szent lelkipásztor bátorságával írja II. Kildebert királynak: „Miután tudomásunkra jutottak oly dolgok, melyek a jó Istentnagyon bántják és a papi méltósággal a legbántóbban ellenkeznek, arra kérünk, hogy hatalmadat mindenképen a visszaélések megszüntetésére fordítsad„.
A király halála után a szándékait jobban megértő Brunhilda királynénak ezt írja:
„Netűrjed, hogy bárki is pénz fejében vagy bizonyos személyekpártfogása következtében fölszentelésben részesüljön. Szörnyű bűn ugyanis a Szentlelket pénzen eladni”.
A nagy pápa legnagyobb alkotása azonban szeretett angoljainak megtérítése. Még egyszerű bencés korában Róma piacán megpillant néhány szőkehajú, kékszemű daliás ifjút, akiket rabszolgákként akarnak eladni. A kereskedőtől megtudja, hogy angolok. „Mintha angyalok volnának”, mondja, de ugyanakkor annak a hivatásnak tudatára ébred, hogy a pogány angolokat neki kell angyali lelkekké, az Úristen gyermekeivé tennie. A szenteket jellemző gyors elhatározással s apátjának engedélyével el is indul erre a térítői útra, azonban a római nép nem akarja őt nélkülözni, pápai futárok háromnapi útról hozzák vissza Rómába. De ami nem sikerült a szerzetesnek, azt megvalósította a pápa.
Gondos előkészítés után 595-ben a Szent András-kolostor 40 bencése Szent Ágoston apát (ünnepe máj. 26)vezetésével elmegy Angliába. Az angolok romlatlan, igazságra szomjas lélekkel hallgatják az evangéliumi örömhírt s királyaikkal együtt megtérnek.
Ez a nagy siker Gergely életének legnagyobb öröme. Ujjongva írja Szent Ágostonnak, a későbbi első canterbury-i érseknek:
„Dicsőség Istennek a magasságban és békesség a földön a jóakaratúembereknek! Kicsoda ecsetelhetné, mily nagy öröm támadtitt az összes hívek szívében azért, hogy az angolok népe amindenható Isten kegyelmének működése és a te fáradozásodrévén levetette a tévely sötétségét!”
Az ariánus hitű harcias longobárdok a pápa uralkodásának kezdetén már Rómát is fenyegették. „Magam láttam -írja Maurícius császárnak -, mint hurcolták a rómaiakat ebek módjára nyakukon összekötözve Franciaországba, hogy ott rabszolgáknak adják el.” A császár azonban nem tudott segíteni. De segített a pápa, akinek már akkor olyan tekintélye volt, mintha ő lett volna Róma világi ura is. A longobárdok királynéjának, Teodolindának közvetítésével Itáliának békességet, az Egyháznak pedig új katolikus népet szerzett.
Afrikában és Szicíliában sikeresen küzdött a különböző eretnekségek ellen, Szardinia és Korzika szigetén pedig megszüntette a pogányság utolsó maradványait.
Tekintélyével szembe tudott szállni a keleti császárság túlzott kívánságaival s az egyes pátriárkák engedetlenségével. Mikor a gőgös konstantinápolyi püspök egyetemes pátriárkának kezdte magát nevezni, ő fölvette a pápáknak mai napig használatos címét:
„lsten szolgáinak szolgája„ (servus servorum Dei).
De ez a széleskörű külső munkásság még nem minden. Nagy körültekintéssel ujjászervezte az istentiszteletet s különösen megjavította az egyházi éneket (Gregorián-ének).
A pápai vagyon fölhasználásával rengeteget tett az akkori nagy nyomor enyhítésére s sokat fáradozott a rabszolgák és telepesek érdekében.
Személyesen prédikált a rómaiaknak; írásaiból ma is olvastat az Egyház.
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy aki mindezt müvelte, egész életében folyton betegeskedett, pápasága alatt többet feküdt betegen, mint föntjárt; élete utolsó hat évében pedig fájdalmas köszvénye miatt alig tudta elhagyni a betegágyat. Valóban „nagy” volt a történelemben és szent az Egyházban.
Az Egyház Ambrus, Ágoston és Jeromos mellettnegyedik nagy nyugati egyházatyának és doktornak tiszteli.
Meghalt 604 március 11-én életének 64. pápaságának 14. évében.
Hűséges diákonusa, Péter, sokszor látta a Szentlelketgalamb képében vállán nyugodni és fülébe búgni a szentgondolatokat és elhatározásokat. A Szentlélek ereje segítettenagy alkotásaiban és nagy szenvedéseiben.
Halálakor „azutolsó római„ látta, hogy a régi Róma területén lakó ifjúbarbár népek, ha nem is hódolnak a császárnak, de térdet-fejet hajtanak az Úr Krisztus előtt s fiúi kegyelettel és tanulékony lélekkel néznek édesanyjuk, a római Egyház felé.
Istenünk, ki népedről megbocsátó jósággal gondoskodsz és szeretettel uralkodol rajta, Szent Gergely pápa közbenjárására add meg a bölcsesség lelkét azoknak, akikre a kormányzás feladatát bíztad, hogy pásztoraid örök dicsősége legyen a szentek sokasága, akiket elvezettek Hozzád!