a) Jézus hozzánk jön mint Megváltó. Magas hegyről jön le, a Golgotáról, ahol vérét kiöntötte, s a szeretet bíborába öltözködve jött le a világba, hogy azt meghódítsa, megvigasztalja s fölemelje. Minden szívbe oltárról jön, az áldozatnak, a Megváltónak érzelmeivel, s a szentáldozás részvétel magában Jézus áldozatában. Az áldozat érzelmeivel van jelen köztünk: minden tabernákulum az első nagypéntek emlékeivel van telítve. Hát ha ily áthevült, a világváltság érzelmeitől áthatott szívvel jön, mit tegyek, mit adjak, mit mondjak neki? Hozzam öntudatomra, hogy mily őserős értelmi s érzelmi világ központja a szent ostya s hogy mily dagályai az indulatoknak, mily kitörései a vágyaknak töltik el azt. Fény- s tűzcsóvák ezek sötét s hideg lelkek közt, akárcsak a déli jégsarknak fölséges csendben égő vulkánjai!
b) Jézus orvosunk. Jézus számára a föld egy orientális város végtelen sikátora, betegekkel sövényezve, s Jézus jár benne; ez az ő sétája. Holdkórosok és ördöngösök s azok hozzátartozói, haldoklók s rimánkodó rokonaik, kananei asszonyok s leányaik… Én is kiteszem betegeimet, szenvedő gondolataimat s vágyaimat; én is kifektetem sebesültjeimet, szívemnek gyötrelmes érzelmeit, s bízom. Jézus megy el köztünk, világosságot, fényt s erőt árasztva. Belső melegre van szükségünk, hogy lelkünk ne fázzék s ne hűljön meg; ez rossz hűdés!
c) Jézus tanító. Tanít, nemcsak tant ad elő, de tehetséget ad hozzá. Szemet ad, hogy lássunk, s értelmet, hogy értsünk. Vegyük ezt szószerinti értelemben. Kegyelmétől a szavak értelmet s a belső világ valóságot nyer<nek>; új fény ömlik el rajtunk. Valamint van érzéki s értelmi világosság, úgy van kegyelmi, természetfölötti fény, melyben lelkünk összeköttetésbe lép Istennel, mint Atyjával, mint az őt kitöltő örömmel s erővel. Ez a tanító életet ad.