a) Az ember könnyen elhagyatva s magányosnak érzi magát; nem érti a világot, sem önmagát, s gyötrelmei fenyegetik hitét. A „solitudo” s a „silentium” sehol sem szállnak lelkünkre oly félelmesen, mint éjjel… Mily nagy az Isten a térben, hol én mint pont sötétlem, s az időben, hol mint perc percegek. Mily szuverén és szent; megsemmisülünk törpeségünk s bűnösségünk öntudatában előtte. Szigor és erő az Úr! Túl nagy, túl szent, túl igazságos, semhogy hozzá bizalommal emelkedjünk. Ilyenkor megriadt gondolataink elvetődnek a szomszéd templomba s mérhetetlen bizalom száll vissza szívünkbe; ah, itt az Isten, s valóságos jelenlétével bizonyítja, hogy a jóság s az irgalom az ő sajátságai. Nem hagyta el az Úr a földet; itt maradt; az eucharisztia az inkarnációnak koronája. Ez az öntudatos katholikusnak pszichológiája: Jézus közel, Jézus köztünk, Jézus bennünk; hiszünk s bízunk s örvendünk.
b) Az „Isten velünk”-nek kell áthatnia társadalmi életünket. Egyenlőségre nevel, mellyel szemben minden különbség szétfoszlik. Nézzétek a szentáldozáshoz egymás mellé térdelt embereket: gazdagok és szegények, hatalmasok és gyöngék; mind egyformák az elevenek és holtak szuverén bírája előtt, s mind egyesülnek szent testvériségben. Sok nemes érzés gyullad ki szíveikben, Isten érinti s gyujtja föl azokat; nemcsak igazságra, jogi szolgálatokra, hanem szeretetre s áldozatra hevíti. Ez az igazi szabadság útja. Világosságot s erőt önt a nép szívébe, s kenetességétől megerősödik minden viszony s minden kötelék. Uram, légy velünk, s testvérek, szabadok s egymáshoz méltók leszünk.