„Isten a szeretet.” Legfőbb parancsa: „szeress!” – „Szeress engem”, „szeresd szüleidet s többi felebarátodat!” Ez az egész „tíz parancsolat”.
Néhány évvel ezelőtt egyik nagyobb iskolai testületben kísérletképpen 700 gyermeket megkérdeztek: „hogyan képzeled el magadnak a jó Istent?” És csak 13 felelé a 700 közül: „Én Istent úgy képzelem, mint édesapámat!” Ez szinte valami beteges tünet. Úgy volna rendjén, ha minden gyermek atyjában, anyjában látná Isten leghűbb képét, szüleiben szeretné a jó Istent.
A szeretetet a szeretet gyullasztja ki. És van‑e tisztább, önzetlenebb, áldozatosabb, Istenéhez hasonlatosabb szeretet, mint amit a Teremtő az édesapa, anya szívébe oltott? Mennyi féltő gondba, aggodalomba, fájdalomba kerül az a gyermek anyjának, míg az a szíve alatt hordja s a világra hozza; mennyi munkába, verítékbe, könnybe, szenvedésbe, míg gyermekéből önálló, derék, becsületes ember lesz! Mindezt megkönnyíti, megédesíti a szeretet. Mi a szülő élete, mint szüntelen áldozat azért a gyermekért, akitől megfelelő viszonzást, hálát alig remélhet? Sőt, ha a szülő biztosan előre láthatná gyermeke hálátlanságát, még akkor sem tudna másért élni, mint gyermeke jövendő boldogságáért szerencséjéért. Nero anyjának állítólag még fia születése előtt megjósolták, hogy fia császár lesz, de anyját meg fogja gyilkolni. És az anya? – „Mindegy! – szólt – hadd öljön meg, csak legyen császár!” Ilyen az anya mind. Az isteni szeretetnek ez a tiszta átszüremlése az anyai, atyai szíven, mint bimbót, kifakasztja a gyermeki szívet. Már a bölcsőben a még öntudatlan szeretet mosolyra fakasztja a kicsi angyali arcot. A gyermek anyja felé tárja karocskáit, anyja keblére kívánkozik, szívére simul hízelegve. És az édesanya kárpótolva érzi magát eddigi összes szenvedéseiért s azért, ami csak reá még a jövőben vár. Ez az istenadta gyermeki szeretet, kell, hogy utóbb mind öntudatosabb s tevékenyebb legyen bennünk.
E szeretet megnyilvánul elsősorban az élő s elhunyt szülőkért való buzgó imádságban.
Hiszen, Istenem! ők is mennyit, de mennyit imádkoztak értünk! Mennyi fohász és sóhaj szállott érettünk az égbe már a bölcsőnk felett s azután azok az imádságra kitárt karok áldást esdve, óvva, védve kísértek bennünket minden léptünkben – nyomunkban az élet tekervényes, rögös, veszélyes útjain. Nem múlhatik el tehát nap a hálás gyermeki szív felett, hogy szüleinek ideiglenes s örök jólétéért ne ostromolná az eget.
Továbbá a hálás gyermek ragaszkodik szüleihez.
A nemes gyermeki szív már csak otthon, szülei közelében szeret melegedni. Mint az ártatlan egyiptomi József, otthon, atyja, anyja körében érzi magát jól s úgy kell őt szilajabb természetű testvérei után küldeni; s ha távoznia kell, legalább gondolatban, lélekben velük marad.
A francia-amerikai háborúban történt. A két ellenfél csatahajói egymással szemben csatakészen állnak s várják a jelet a támadásra. Az amerikai hajók egyikének fedélzetéről matróz veti magát a tenger hullámaiba. Mindenki szökevénynek, árulónak tartotta. Kihalásszák és nyomban rögtönzött haditörvényszék elé állítják. „Miért vetetted magad át gyáván a korláton?” kérdi a hadbíró. „Igen! átugrottam a korláton – feleli a matróz – de nem gyávaságból tettem. Kabátom a tengerbe esett s annak zsebében édesanyám arcképe. Otthon búcsúzáskor megígértem anyámnak, hogy képét – bármerre menjek is, mindig szívemen hordom. Sőt kezemet is adtam reá! Meg kellett tehát a képet a tengerből mentenem!” – És vájjon mi szívünkben hordozzuk‑e szülőink képét? Ha az így van, akkor bizonyára jobban vigyázunk szívünkre és megmentjük azt. A későbbi jeles pap-tanár, Dugonics Endre kisgyermek korában halálra ítélt anyja után a tűzbe is belerohant. Alig hogy meg tudták a lángokból menteni.
Végül boldognak, nagyon boldognak érzi magát a gyermek, ha megerősödött karjával a gyengülő szülőket támogathatja, nekik lehetőleg kényelmes, gondtalan, derült életőszt biztosíthat.
Ez a legszebb, legédesebb, de egyúttal legigazságosabb kamat, amelyet a jó nevelés által felhalmozott, befektetett tőke méltán igényel.
És hol van gyermek, aki nem tartaná szent büszkeségének, hogy e kamatot bőségesen fizetni tudja?
Frigyes Ágost szász választófejedelem, akit 1697-ben a lengyelek hazájuk királyi trónjára hívtak meg (†1733), polgári öltözékben, méltóságának minden jelvénye nélkül székvárosának, Drezdának utcáin sétálgat. Feltűnik neki az egyik szegény utcakövező, aki derült arccal, vidám dallal ajkán végzi fárasztó munkáját. Szóba áll vele: „Mennyi a béred?” kérdi tőle. „Tizenkét fillér”, volt a válasz. „Az bizony nem sok!” feleli a fejedelem. „De azért elég – viszonzá a szegény munkás – hogy belőle magam megéljek, sőt kamatot fizessek és tőkét gyűjtsék öreg napjaimra.” – „No ez bizony talány előttem”, mondja a fejedelem. „Ha akarod, jöjj, és saját szemeddel láthatod a megfejtését”, szól erre a munkás. És a jóságos fejedelmet szerény, kicsi otthonába vezeti el, ahol hat egészséges, vidor gyermek játszadoz a földön, miközben két aggastyán – a nagyszülők – vigyáznak reájuk. „Íme – mond a munkás – ezeket mind én tartom el. Szüleimnek fizetem a belém fektetett tőke kamatait, gyermekeimben pedig gyűjtöm a tőkét öregségemre.” Fülöp Ágost fejedelmi bőkezűséggel jutalmazta meg a talánynak ily szellemes és nemes megfejtését.
Ennél is sokkal meghatóbb s szinte a fenségesig emelkedik a gyermek erénye, ha szüleit hősi áldozat árán is kész támogatni.
Kicsiny leányról jegyezte fel a krónika. Az otthon bútorát, holmiját apródonkint már mind eladogatta, hogy beteg édesanyját táplálhassa. Végre gyermeki szívének legdrágább, becézett kincsét rejti – pityeregve – köténykéjébe, hogy a zálogházban néhány fillérért értékesítse. E kincs az ő hajasbabája volt. A zálogház hivatalnokait – bár hozzászoktak már a szívfacsaró jelenetekhez – elérzékenyítette ily nagy nyomor s a gyermeki szív hősi áldozata. Kis gyűjtést rögtönöztek maguk közt a család istápolására.
Nem kevésbé megindító annak a nagy leánynak esete, aki 1896-ban pompás hajzatát kínálta egyik bécsi fodrásznak megvételre. A leány 20 forintot kért bájos alakja e legnagyobb díszéért, a fodrász azonban csak 8-at ígért. Végre 10 forintban állapodtak meg. Egy – a magyar kiállításról éppen átutazóban lévő angol néma tanúja az alkudozásnak. A fodrász veszi ollóját s a szép hajat tulajdonába venni készül. Közbelép az angol, tudakolja a leánytól, hogy mi indítja őt erre a reá nézve kétségkívül hősi áldozatra. A leány némi szabódás után őszintén bevallja, hogy édesatyja tönkrement gyáros, anyja súlyosan beteg. A hajdan jó napokat látott család most éhhalállal küszköd. Az angol erre előveszi pénztárcáját és 100 font sterlinggel magának váltja meg a hajat. Ollót kér, egyetlen szálat vág le belőle, hogy eltegye örök emlékbe. A tekintélyes összeggel a leány atyja szerény üzletet nyitott, amelyen szemmel látható volt Isten áldása. Bizonnyal a hőslelkű leány áldozata érdemelte azt ki.
Jegyzet: A szülőkről való gondoskodás kötelme oly mélyen gyökerezik az emberi természetben, hogy még a szerzetesi hivatásnak is útját állhatja. Ha a szülők gyermekük támogatása nélkül éppen nem vagy csak nagyon nehezen élhetnének, a gyermek köteles a világban maradni s szüleiről gondoskodni. Bármily nehéz is lehet ez az áldozat, vigasztalja meg a gyermeket az a tudat, hogy Isten ily esetben a hivatást csak azért adta, hogy a világban is szentebbül éljen vagy pedig szerzetbe lépését később végrehajtsa.
A természet e törvényét az egyházjog is támogatja. Az 542-ik törvénycikk értelmében ugyanis „tilos a szerzetbe felvenni a gyermekeket, kik atyjukat vagy anyjukat, nagyatyjukat vagy nagyanyjukat súlyos szükségükben támogatni tartoznak, hasonlóképpen a szülőket, akikre gyermekeik táplálás, nevelés dolgában még rászorulnak”. Sőt, ha a szülők később jutnak szorult helyzetbe, elég ok lehet, hogy már fogadalmas gyermek fölmentést kérjen s szülei gyámolítására a világba visszatérjen.